Mintha nyolc éve kizárólag az érett fiataloké és a középko­rúaké lenne az élet, s közülük is csak a magukat szociálisan érzékenynek álcázóké, valójában a kíméletlen technokrácia haszonélve­zőié. Azoké, akik immár harmadszor számítanak a nyugdíjasok szavazataira is.

Mintha nem ezeknek a kiválasztottaknak lenne elévülhetetlen bűnük mindaz, amit nyolc éven át az idős emberek ellen tettek, kihasználva a jóhiszeműséget és a sokakban kétségtelenül élő nosztalgiát, miközben üveggyöngyökkel honorálták az ámítással kicsikart szavazatokat.

A ködös államkapitalizmus idején, amikor a mai idősek iskolába jártak, álmukból fölkeltve is fújták a szorzótáblát - nem volt mese, a fejükbe verték -, de az akkori kiválasztott kevesektől eltekintve még otthon sem hallhattak árfolyamváltozásokról, befektetési hozamokról, inflációról, makroökonómiai környezetről, szóba se került a svájci indexálás és a többi, egy akkor még elképzelhetetlenül megváltozó jövő bonyolult matematikai leírása. A tervgazdálkodás nem az ő dolguk volt, az állam nem kért sem beleszólást, sem áldozatot tőlük. Ebben a hamis biztonságban jó előre kiszámítható volt minden lépés, az akkori munkavállalók úgy hajthatták álomra fejüket, hogy a kenyér, a tej és a sör másnap reggel is ugyanannyiba fog kerülni.

De egy napon arra ébredtek, hogy megváltozott körülöttük a világ, biztonságérzetük hamar szertefoszlott a képlékeny, alakváltó mindennapokban. A kiválasztott kevesektől - a rózsadombi bolsevikoktól és háztartásbeli feleségüktől - eltekintve az átlagos idős emberek alaposan megrémültek attól, hogy drágább lett a kenyér, járandóságukból kevesebb mindennapi betevőre futja. Aztán szép sorban egyre nagyobb kanalat kaptak a feketeleveshez: megvásároltatták velük tanácsi lakásukat, a társasház felújítása is rájuk hárult, emelkedett a víz, az áram, a gáz, a gyógyszerek ára. Munkanélkülivé váló gyermekeik pedig már tehetetlenül nézik az idős szülők egyre mélyebb nyomorát.

Sajnos az életút végén járók egyre népesebb csoportjából túl sokan hitték el már kétszer is, hogy bizalmukkal azokat tisztelik meg, akik egykor egy padban ültek velük. És sajnos a nosztalgia hiszékennyé tesz, újrateremti a múltbeli hamis álmokat, jóllakatja a hazugság démonát.

Ezeket a magukra hagyott nyugdíjasokat szólítgatják most is azok, akik nyolc éven át bizonygatták nekik a szorzótábla igazságát, miközben pontosan tudták, hogy még az egyszerű műveletek is túlmutatnak az algebra értelmezési tartományán. Miközben nyugdíjemeléssel dicsekedtek és kecsegtettek, pontosan tudták, hogy milyen bonyolult összefüggések állnak a számok mögött. E bonyolult összefüggések miatt váltak a csengő forintok értéktelen üveggyöngyöké, amelyekért alig lehetett valamit kapni az üzletben, és sok nyugdíjas esetében csak szó szerinti éhezés árán fedezték a rendületlenül érkező közüzemi számlákat.

Most viszont mintha már mernének kicsik lenni, nem mernek lényeges és konkrét ajánlatot tenni az idős embereknek. Ehelyett kedvezményes internet-hozzáféréssel, kegyeleti támogatással, közelebbről meg nem határozott nyugdíjkorrekcióval kampányolnak. Talán azért fogták vissza magukat, mert gyanítják, hogy a nyugdíjasok kijózanodtak, már nem bíznak a szavazatcsalogató ígéretekben, a számmisztikában, s legalábbis elméláznak kissé a szószólóikká őszült egykori pajtások ítélőképessége fölött.

Remélnünk kell, hogy az életút végén járók közül az eddig álmodók is - akiket még sokáig tartson meg közöttünk a Gondviselő - végleg fölismerték a kétszer kettő józanságát.