Nem akarok és nem is lenne sok értelme futó illemtanórát tartani a parlamenti választáson elbukott pártoknak és vezéreiknek, mert a vereség, bárminemű vereség, tehát magán- vagy közéleti, erkölcsi vagy a fatális véletlen számlájára írható vereség elviselésének módja nem modor, és nem elsősorban jól neveltség, régies szóval "ildom" kérdése. Bár persze az is. Nem árt némi elegancia és önvizsgálat, méltóság és önfegyelem, meg a klasszikus viselkedési normarendszernek számos olyan eleme, amelyről "ezek" vagy nem hallottak, vagy amellyel tudatosan szembeszegültek. Gőgből, "posztmodern" hányavetiségből, szimpla bugrisságból - ki tudja, és kit érdekel.
Legszívesebben és első indulatból azt mondanám - kéretlen tanácsadóként -, hogy vegyenek példát maguknak a magyar történelemből, sőt a magyar történelemtől. Hiszen ha valamire igazán, akkor a magyar történelem arra tanít, hogy miként lehet és kell elviselni egy tatárjárást, egy török vagy osztrák-orosz hódoltságot, Mohácsot és Majtényt, román katonákat Budapesten, szerbeket Szabadkán, vagy ávós szakembereket szerte az országban. De hiszen, a hasonlatnál maradva, éppen ők a "tatárok", a "labancok", a "ruszkik"... Bár inkább látszódnak afféle meghatározhatatlan nacionáléjú martalóc segédhadaknak, amelyek a fősereg nyomában sündörögnek, piszkítanak és pusztítanak mindent, ami még pusztítható, visznek, ami vihető, s közben hálaadó himnuszokra buzdítják a leverteket és kisemmizetteket. Nem ők a nemzet, semmi közük hozzá. Semmi közük a történelmünkhöz. Képzeljük el, amint a vereség után - amire már régóta készülniük kellett - Dávid Ibolya és Lendvai Ildikó, a mellét verve (elnézést a képzavarért...) Kossuth vidini levelét kezdi idézni, Gyurcsány és Bajnai az aradi vértanúk búcsúsorait mormolja maga elé, ha egyik bűntársuk az 1918-as Tisza Istvánnak, a másik az 1711-es Rákóczinak, a harmadik az 1958-as Nagy Imrének a karaktervonásait keresné önmagában... Szanyi mint nagy Bercsényi Miklós, írókáik mint megannyi Mikes Kelemen és Márai Sándor, sőt Wass Albert, Szekeres mint összezsugorodott Maléter, Kóka és Demszky, amint haldokolva a véres porba írják: Hazám... Elnézést a blaszfémiáért.
Ők ("ezek") most úgy veszítettek, hogy a nemzet győzelmét a nemzet ballépésének hiszik vagy annak akarják elhitetni. Ami azt jelenti, hogy nyolc, tizenkét, meg korábban ki tudja, hány éves országlásukat nemzetépítésnek hazudják, és vereségükben a demokráciát érzik végveszélyben, diktatúrájuk végeszakadását úgy "kommunikálják", mint valami totalitarizmus borús hajnalhasadását. Felelősségre vonásukat az egyetemes emberi jogok és a keresztény tanítások megcsúfolásának.
Pedig hát van-e megkérdőjelezhetetlenebb vereség, mint ez a nemzeti diadalünnep, ez a kétséget nem tűrő nemzeti akaratnyilvánítás? Ők ("ezek") a bukásukat úgy élik meg, ahogy uralmuk éveit. Ugyanazzal a gőggel, ugyanazokkal a hazugságokkal, a gazdák óhaját túlteljesíteni igyekvő szolgák alantas gonoszságával. Ők ("ezek"), ha valaha részesei is voltak ennek a nemzetnek, már régen kiiratkoztak innen. Bűntudatot érezni képtelenek, a közutálattal szemben érzéketlenek, kérdés, hogyan fogják elviselni a számonkérést, a büntetést - majd az elfelejtést. Ha végre szembesülniük kell a nemzet szigorú nagyvonalúságával, nagyvonalú szigorával.