Persze, tudjuk, az ország bajban van. Válság dúlja. Mégpedig többszörös válság, ráadásul világméretű gazdasági válság idején. Ilyenkor egyetlen egy kormány sem olyan vakmerő, hogy az olyan látszatra nem épp termelékeny ágazatokra merjen költeni, mint amilyen az iskoláztatás vagy a művelődés.

Hisz amikor soha nem látott magasságokba szökött a munkanélküliség, a gáz- vagy a benzin ára, az állami költségvetés összeomlóban van, és a gazdaság meghatározó szegmensei - a gépkocsigyártástól az eladásig - is a mélyponton vannak, sürgősebb teendők is kínálkoznak, mint a sokkal kevésbé parancsolónak tűnő oktatásügyi és kulturális kihívások.

De a látszat néha csal. Elmondom, mire gondolok. Szerdán, a Fidesz születésnapi rendezvényén többek között Schlett István professzorral beszélgettem. Megemlítette, hogy előző nap az egyik rádió műsorában szerepelt szakértőként, és a műsorvezető állandóan csak az euró bevezetésének dátumáról és hasonló gazdaságpolitikai kérdésekről faggatta. Egy ponton már nem állhatta meg, és - maga mesélte így - egyszerűen kifakadt: "Hát csakugyan nem veszik észre, hogy a politika nem néhány szakpolitikai kérdés, száraz gazdasági adat, statisztika körül forog?"

Hogy jön ez ide? Úgy, hogy a Fidesznek konzervatív pártként fel kell ismernie, hogy ha a reálszférában nem tud azonnal átható változást előidézni, akkor is számos-számtalan tennivalója akad majd, hogy a közhangulat, a közmorál, és a köz lelki állapota javuljon.

A hangulat befolyásolása, bármilyen furcsa is, pőre nemzetgazdasági érdek. Azon túl, hogy a kormányozhatóság talán legfontosabb feltétele. Kormányokat ugyanis azért emelünk magunk fülé, hogy megvédjenek bennünket. Ha úgy érezzük, erre hosszú távon sem képesek, akkor joggal bizonytalanodik el a választópolgár, hogy vajon mi célból is tartunk kormányt meg parlamentet.

Márpedig az a kormány, amelyik nem tudja magával ragadni választói tömegét, amelyik még magának sem hiszi el, hogy tud valamit változtatni a dolgok állásán, amelyiket nem érdekli, hogy hogyan fogadja döntéseit választói tábora, az - tapasztalhattuk - alkalmatlan az ország vezetésére. A kormányzás első feltételei közé tartozik, hogy a vezetők képesek magukkal ragadni az embereket, mégpedig nem csak kampányban, hanem hétköznapi üzemmenetben is.

Az oktatás és a kultúra kérdésével való foglalatosság azért nemzetgazdasági érdek, mert a tanulatlan és kulturálatlan tömegek nehezen kormányozhatóak. A konzervatív meggyőződés szerint az iskolázott és kulturált embercsoport könnyebben reagál a kihívásokra, hamarabb tud adaptálódni a változó környezeti feltételekhez, és hatékonyabban védekezik a civilizációs betegségek ellen is.

Már az ókoriak is meghirdették a "Cirkuszt, kenyeret!" elvét. Vagyis pontosan tudták, hogy ha gondok vannak a gazdaságban, akkor legalább a polgárok lelkét kell kezelésbe venni. Nem véletlenül tették kötelezővé Athénban is a színházba járást meghatározott napokon minden polgár számára. Ugyanígy, a trianoni sokk után nem véletlenül lépett fel olyan ambiciózusan Klebelsberg Kunó, hogy a megvert és megalázott seregekbe (és nem csak a katonákba) lelket verjen. Ha ezt a politikai logikát megérti a Fidesz vezetése, akkor az oktatás- és a kulturális ügyek élére álló vezetőknek - legyenek bár csúcsminiszterek, beosztott államtitkárok, vagy önálló miniszterek - eszközöket is ad e nemzetstratégiai célok megvalósítása érdekében.

Ha viszont az új kormányt is csak a gazdasági mutatók, a kölcsönök rémisztő növekedése, a tőzsdei árfolyamok és a kamatláb fogja érdekelni, akkor könnyen előfordulhat, hogy nem tudja kihasználni azt a kedvező lehetőséget, amit a kormányváltás tömeglélektanilag jelent egyébként. Ahhoz, hogy a termelés beindulhasson, az embereket lábra kell állítani. Ehhez nincs szükség csodára, csak majdnem csodára.

Egy szó mint száz: az oktatásra és a kultúrára minden körülmények közt költ egy konzervatív kormány.