A többség, ha nem is ölbe tett kézzel, de beletörődötten és csalódottan nézi a naponta kirobbanó panamabotrányok vagy éppen a politikai időzített bombák sorát. Közben az újsütetű parlamenti erő azt ígéri az elfásult lelkeknek, hogy lehet más a politika. A lappangva régóta érlelt, de a porondon csak nemrégiben fölbukkant szélsőjobb formáció pedig huszárosan igyekszik rendet vágni a magyar politika és gazdaság világában éppúgy, mint a magánszférában. Az MSZP a régi kampányelemeket színezte újra az idén már sokadszor (magyarázkodás, riogatás, személyeskedés, ígérgetés stb.). A Fidesz és a KDNP pedig bölcsen hallgat - minek vitázni olyanokkal, akiknek nyolc évük volt a felelős cselekvésre, ám - ezt a bőrünkön tapasztalhattuk - nem nagyon tudtak vele élni.

De nem a kampánymódszerek feledhetősége és a hatalomból kifelé tolató vagy éppen oda tartó erők tették elfásulttá a magyar lelket. A huszadik századi Magyarország egyéni és közösségi reményei, kudarcai, küzdelmei, diktatúrái, betegségei és örömei tették azzá. A diktatúrák és a betegségek közül kiemelkedik a Kádár-korszak emberi lelket megmérgező légköre. Az 1956 novemberében, a forradalom és szabadságharc Szovjetunió általi leverése után hatalomba került Kádár Jánosnak - és az általa vezetett, már nevében is hamis bábkabinetnek, az úgynevezett Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak - azonban finomabb mechanikájú volt a diktatúrája, mint elődeié. Először is eltakarították a hírhedt ÁVH-t, s helyette a belügyminisztérium alá rendelve megszervezték a szintén nem túl szép emlékű III-as főcsoportfőnökséget. A Kádár-korszakra is igaznak bizonyultak Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versében megfogalmazott gondolatai, miszerint a zsarnokság "ott van a vallomásban / az édes szómámorban, / mint légydög a borodban, // mert álmaidban / sem vagy magadban, / ott van a nászi ágyban, / előtte már a vágyban, // mert szépnek csak azt véled, / mi egyszer már övé lett; / vele hevertél, / ha azt hitted, szerettél".

Miközben tehát a társadalmat belügyi hálózatok és besúgóhadak szőtték be, a kádári embertípus élvezte a nagy magyar látszatszocializmust. A kis panellakásért, a hétvégi kertért, a háztájiért, a kétütemű kisautóért, a kiszámíthatóság látszatát keltő munkahelyért cserébe a pártállam, ha nem is a támogatást, de a lojális semlegességet várta. S a többségtől meg is kapta. A homo kadaricus azonban nem halt ki a rendszerváltozás idején. Szívósan tovább él. Hajlik hinni a szociális demagógia frazeológiájában (erre a tulajdonságára hajt például a Jobbik) ugyanúgy, mint ahogy hívó szó számára a szélsőségekkel és a jobboldali tekintélyuralmi rendszerrel való ijesztgetés (ezt lovagolja meg az MSZP).

Az áprilisi választások nyomán megalakuló polgári kormánynak nemcsak a gazdasági válság okozta sebekkel, a szinte már tűrhetetlen szociális feszültségekkel, valamint a meggyöngült és lealacsonyodott politikai és közösségi morállal kell szembenéznie, hanem a Kádár-korszak - és a nyomdokain járó szocialista kormányzatok - által elfásult lelkűvé és kishitűvé tett magyar nemzeti önérzettel is. A magyar pesszimizmus, kishitűség, fásultság olyan ragály, amely a diktatúrához hasonlóan - hogy ismét Illyést idézzem - "ott áll / eleve sírodnál, / ő mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál."