És április 11. óta ez a csoda itt van karnyújtásnyira előttünk. A listás szavazatok 52 százalékát és az egyéni mandátumok több mint kétharmadát (176-ból 119-et) már az első fordulóban besöpörve a Fidesz-KDNP a kétharmados diadal kapujában áll, s a józan elemzői számítások, íróasztal mögötti összeadások, okoskodások alapján ezt a célt már aligha vétheti el. Csakhogy, amint két hete, ez a választási forduló sem dől el máshol, mint a szavazófülkékben. Érdemes tehát a hátralévő néhány napra elfelejteni azokat az elmélkedéseket, hogy az 57 nyitott választókörzetből (jellemzően Budapesten és az ország keleti, illetve északi területein folyik még a küzdelem) legfeljebb hatban-hétben van esélye megelőzni az egy kivétellel mindenhol az első helyen álló fideszes jelöltet az MSZP-s, LMP-s, jobbikos vagy független ellenfelének. És hiba lenne abból kiindulni, hogy ha azok, akik az első fordulóban a Fideszre szavaztak, most is elmennek, akkor nem lehet elvenni a kétharmadot. A megrendítő vereséget szenvedett MSZP az utolsó pillanatokban bevetette régi, kipróbált szövetségesét: a tudatlanságot. Azt terjeszti minden hullámhosszon, hogy a Fidesz jelöltjére nem érdemes szavazni, mert már úgy is bent van a parlamentben, vagy egyenesen azt, hogy már el sem kell menni választani. Az, amit a szocialisták a két forduló között műveltek a jobboldalt a saját bűnével megvádoló Szanyi Tibortól egy másik párt nevének az ellopásáig, csak újabb érveket szolgáltatott arra, miért nem lenne jó, ha a már most bosszúszomjasan a meg sem alakult Orbán-kormányra vicsorgó MSZP zsaroló pozícióba kerülne az új parlamentben. Nem, nem lehet más az MSZP: a masszívan elutasított párt ölelésétől inkább menekül mindenki, a választók többsége pedig tőle tart, nem a Fidesz kétharmadától.

A demokratikus jobboldal úgymond túlhatalmában ma indokolt esélyt és nem veszélyt látnunk. Jól és stabilan kormányozni már az első fordulóban megszerzett izmos többséggel is lehet, de a kétharmad elérése olyan ügyek elrendezését tenné lehetővé, amelyek megoldatlansága hosszú évek óta mérgezi a közéletet. Eddig egyfajta politikai patthelyzet akadályozta például a kisebb parlament megteremtését, az önkormányzati rendszer ésszerűsítését, a szimbolikus nemzetegyesítést, azaz a határon túli magyarok állampolgárságának megadását vagy a mindenki által a pokolba kívánt médiatörvény átírását, most a választók példátlan erejű felhatalmazásával élve léphet az egyik politikai erő. Ha megvan a kétharmad, akkor nincs semmiféle paktumkényszer, ami 1990-ben annyi mindent rossz vágányra vitt. Akkor rövid időn belül múlt időbe tehető a rendszerváltozás megtörténte, lezáratlansága körüli vita, s végre a jövőről szólna a politika. A győztes ekkora támogatottsággal bátran tehetne gesztusokat, lehet nagyvonalú - persze nem az elszámoltatás kérdésében! -, különösen, ha komolyan gondolta, hogy a három harmad, az egész nemzet kormánya kíván lenni. Vasárnap két és fél millió magyar választópolgár befejezheti az április 11-én megkezdett mondatot.