Horváth Csabáról még azt is tudni lehet, hogy miután Hagyó Miklós és társai megbuktak, azzal kampányolt, ő rendbetette a BKV-t. Rendbe hát. Akárki meglássa, aki ül egy buszmegállóban és reménytelenül várja a járatot, amelyről, amint nagy nehezen megérkezett és fölszállt, szinte azzal a mozdulattal le is lépne, mert az ember már csak olyan, hogy nem igazán szeret koszban utazni, még ha úgy talán el is jut valahová.

Mit lehet még tudni Horváth Csabáról? Talán azt, hogy a választás előtt az MSZP budapesti küldöttértekezlete pajzsra emelte, és bejelentette, hogy igenis, nekünk ő kell, ő lesz az a főpolgármester-jelölt, aki majd megállítja a Fideszt Budapesten, coki, Tarlós, és hiába mondogatta néhány országos elnökségi tag, hogy ez nem lesz jó, meg kéne várni a választások végét, és akkor majd kiderül, hogy milyen jelöltre lesz szükségünk, nem foglalkozott velük senki. Így hát Horváth maradt, ami: a jelölt.

Mintha azonban ő sem lenne annyira biztos magában, nehogy már valaki elfelejtse, mi is volt a választások előtt, így hát a tragikus április utáni napokban teleszóratta a várost a plakátjaival, szinte emlékeztetve az MSZP vezetőit arra, hogy van már nekik jelöltjük, majd odaállt a maradék MSZP-szimpatizáns elé a Városligetben, és mondott egy nagyot, egy közösségit, egy igazi szocialistát: ingyenes lesz a tömegközlekedés.

Naná. Hát persze, hogy ingyen lesz. Meg a kifli és a zsömle is. Személy szerint akadna még tippem, például a párizsi meg a sajtos tészta is ingyenes lehetne, kifinomult ízlésűeknek ajánlanám a garnélarákot, meg lehet ingyen az internet és a távhő, szegény embernek a fa, és aztán jöhet majd az ingyenebéd és az ingyenmunka is. Ja, az mégse.

De jó, legyen ingyen a BKV. Legfeljebb majd a busz nem jön. Ha nem jön a 320 forintos vonaljegyért, mennyivel jobb lesz majd, ha nem jön ingyen sem. És el se jutunk vele sehová. Maradunk, ahol vagyunk.

Az MSZP ott is ragad, úgy tűnik, ahol van. Hiszen egyelőre képtelen kezelni a választás utáni helyzetet. Fent hatalmi harcok folynak, lent pedig előbukkannak régi-új figurák, akik akkor, még a választás előtt valahogy, valamilyen csoda folytán lettek valakik, és most, utána, megpróbálják őrizni, amivé váltak.

Olyanok ők, akik bátran kiállnak többnyire szegény, megcsalatkozott idős emberek elé, és mondanak egy nagyot, egy olyat, amelyre azt hiszik, hogy ezek a szegény emberek úgyis rácsettintenek, hogy igen, ez az, erre vártunk, ez az igazi baloldali beszéd. De nem csettint itt már senki, csak legyintve konstatálják, hogy nem történt semmi, csak ezek is hülyének néznek minket. És nincs ember, aki azt mondhatná, hogy nincs igazuk.