Van egy jobboldal és van egy baloldal, és a kettő körül, hol közöttük, hol egyik vagy másik szélen bukdácsol egy vagy több pártocska, amely sosem rúghat labdába, mert a szavazás rendszere szerint a győztes viszi a mandátumot, ha akár csak egyetlen szavazattal is többet szerzett ellenfeleinél. Ez a rendszer gondoskodik arról, hogy a küzdelemben két óriás és egy vagy több törpe harcoljon a hatalomért. Idén nem így van. A harmadik küzdőfél, a Liberális Demokrata Párt, Nick Clegg vezetése alatt annyira előretört, hogy felmerült a kérdés: nem lesz-e őrségváltás a brit politika baloldalán, nem kerül-e vissza a liberálisok kezébe a balszárny vezetése a Munkáspárttól.

A választás másik jellemzője az, hogy a két fő ellenfél már nem ugyanaz a Konzervatív Párt, illetve Munkáspárt, mint a múlt század utolsó évtizedéig. Tony Blair és Gordon Brown "új Munkáspártja" az addigi doktriner, félig szindikalista, kissé nonkonformista, olykor marxizmussal kacérkodó politikai csoportosulásból modern európai szociáldemokrata párt lett. A konzervatívok szintén megváltoztak. Margaret Thatcher szigorúan hagyományos erkölcsi és gazdasági elveket valló, szabadpiacelvű, központosító, monetarista pártjából David Cameron társadalmilag szélesebb bázisú, erkölcsileg elnézőbb, egalitáriánusabb, környezetvédő, de mindenekfelett barátságosabb és fiatalabb pártja lett.

E két párt közé ékelődik Nick Clegg szabadelvű pártja, amely az egykori, történelmi Liberális Párt és a Munkáspártból kiszakadt Szociáldemokrata Párt egyesüléséből alakult is. Ez a párt a hagyományos liberalizmust szociáldemokrata, vagyonelosztásos, központi irányítást elfogadó politikai szerve lett, amelynek legfőbb mondanivalója az, hogy "minket is komolyan kell venni, aki igazán változást akar, az minket válasszon". A párt egyik legfontosabb célja a választási rendszer reformja, az arányos népképviselet. Ha az történik, amit legtöbben legvalószínűbbnek tartanak, vagyis a liberális demokraták támogatásától függ, hogy ki lesz a következő miniszterelnök, a támogatás ára alighanem a választási reform lesz.

Európa számára nem lehet közömbös ennek a választásnak a kimenetele. A liberális demokraták lelkes európaiak, kívánják az Európai Unió fokozódó integrálódását, szívesen hajlanak az euró elfogadására. Gordon Brown ezzel szemben éveken át küzdött eredményesen az euró ellen, bár ugyanakkor a kormány megszegte ígéretét, hogy népszavazás tárgyává teszi a lisszaboni megállapodást. Cameron ezzel szemben, amikor európai politikáját firtatták, azt mondta: "Egyet megígérhetek. Az én miniszterelnökségem alatt nem csatlakozunk az euróövezethez." Az viszont egyáltalán nem világos, hogy adott esetben milyen lenne a toryk atlanti politikája. Valószínű, hogy Cameron éppúgy fenn akarná tartani a sokak által pusztán legendának tartott különleges kapcsolatot Amerikával, amely a közös nyelv és sok tekintetben hasonló politikai intézmények alapján lehetővé teszi Nagy-Britannia számára, hogy a híd szerepét játssza Európa és Amerika között. Ez azonban már nem csak Camerontól függ, van beleszólása Obamának, Merkelnek és Sarkozynek is, és egyelőre nem egyértelmű, kinek lesz az erősebb az akarata.