A Reich, a Harmadik Birodalom kapitulációja csaknem egynapos különbséggel egyszerre két helyszínen, Rheimsben, majd Joszif Sztálin akaratából Karlshorstban mégis elhozta a győzelem érzését, ami ma szinte elképzelhetetlen eufóriát váltott ki a győztesek táborában. Ám a 65 évvel ezelőtt boldogan ünneplő millióknak fogalmuk sem volt arról, hogy már a győzelem pillanatában súlyos repedések ingatták meg a Hitler-ellenes antifasiszta koalíció építményét. Miközben a szovjet, az angol és az amerikai főtisztek az Elba pontonhíd­jain ölelkeztek, éberen vigyáztak arra, nehogy a másik fél tartósan berendezkedjen a korábban hosszú tárgyalások során nekik ítélt területeken.

Egyre több újonnan felbukkanó levéltári forrás tanúsítja, hogy a náci Németország bukásának végnapjaiban a szövetségesek között szabályos versenyfutás folyt a geopolitikailag kulcsfontosságú városo­kért és tartományokért. A "barna pestis" veszedelme lassan a múlté, érveltek Moszkvában, Londonban és Washingtonban a hatalom birtokosai - most már a jövő, vagyis az új határok, befolyási övezetek kérdése a legfontosabb. Joszif Sztálin a vallásháborúk történetéből vett hasonlattal ezt úgy fogalmazta meg, hogy akié a megszállandó terület, azé az ott elterjesztendő ideológia. Ezzel a szovjet diktátor mintegy megalapozta a hidegháború feltételrendszerét.

Ennek jegyében a szovjet flotta tengerészgyalogosai siettek partra szállni a számukra "ki nem jelölt" Bornholm dán szigeten. Egy kisebb hajóraj már kész volt elfoglalni Koppenhágát és környékét is, amikor Moszkva egy sürgős rejtjeltáviratban leállította a kínos akciót. A Kreml titkos utasítására Tito jugoszláv partizánhadserege a lehető legtöbb, olaszok és osztrákok lakta területet igyekezett birtokba venni. A nyugati szövetségesek képviselőit a megszálló szovjet katonai hatóságok heteken át nem engedték be Bécsbe. A szovjet-iráni határállomásokon keresztül pedig T-34-es tankok tucatjai, gyalogosok meg táv­írászok kíséretében időről időre Észak-Irán felé vonultak. Moszkva ugyanis tartósan be akart rendezkedni a többnyire azeriek és kurdok lakta ottani tartományokban. Sőt arra készült, hogy Iránból majd betör Törökországba.

Ez a geopolitikailag kulcsfontosságú terv óriási felháborodást, sőt félelmet váltott ki Sztálin amerikai és angol szövetségeseiben, akik úgy érezték, hogy Teheránban és Jaltában már amúgy is túl sok engedményt tettek "Joe bácsinak". Hiszen lemondtak a javára Kelet-Európa meg a Balkán jelentős részéről, és ritka kivételtől eltekintve szó nélkül tűrték azt is, hogy a Vörös Hadsereg meg a szovjet karhatalmi alakulatok szabad rablást rendezzenek az általuk megszállt térségben, százezrével hajtsák el onnan "malenykij robotra" meg a gulágbirodalom koncentrációs táboraiba a civil lakosságot. Az Észak-Irán megszállására és elcsatolására tett kísérlet azonban az utolsó csepp volt a pohárban. Az amerikai és az angol kormányzat figyelmeztette a Kremlt: eddig és ne tovább!

Moszkva agresszív expanziója miatt Harry Truman egyébként még 1945 tavaszán és nyarán leállította a Szovjetunióba irányuló stratégiai szállítmányok nagyobbik részét. Winston Churchill még ennél is tovább ment, amikor már 1945 májusában brit vezérkari tisztekkel tanácskozva fontolóra vette másfél millió fogságba került német katona és tiszt esetleges felfegyverzését. Elgondolása az volt, hogy segítségükkel és az Armija Krajowa lengyel ellenállóival karöltve, "ha a dolgok úgy alakulnak", egy amerikai-angol ellentámadással visszaszorítsák a Vörös Hadsereget a történelmi Lengyelország 1939 szeptembere előtti keleti határáig.

Az angol főtisztek azonban irreá­lisnak minősítették Churchill tervét, aki maga is érzékelte, hogy nehéz lenne katonailag szembeszállni a szovjet túlerővel. Nem véletlen, hogy a titkos terv megalkotói "Elképzelhetetlen" kódnév alatt hosszú évekre zárolták ezeket az iratokat.
1945 tavaszán Washingtonban is számoltak azzal, hogy a német kapitulációt követően a Balti-tenger és a Kelet-Ausztria közötti hatalmas régióban még mindig legalább öt-hat millió katonát és több ezer tankot állomásoztató Sztálinnal óvatosan kell bánni. A szovjet diktátor óriási katonai előnye ellenére mégis kénytelen volt lemondani egy sor kiszemelt területről, amelyek nem szerepeltek a jaltai és egyéb korábbi alkukban. Hogy miért, az már egy másik, legalább ennyire izgalmas kérdés.