fidesz.hu főoldal
Hírek
Interjú
Publicisztika
Európai Unió
Mondatok
Egy tonna arany
2010. május 19., 08:39
Májusi eső aranyat ér. Keserű, már-már tragikus felhangjai vannak most a gazdaemberek ősi bölcsességének, mert nemcsak az áldás váltható át aranyra, hanem a kár, a rombolás, a pusztítás is. Bár a veszteség igazi mértékét soha nem lehet igazán megállapítani, hiszen nem egyszerűen használati tárgyakat, eszközöket, termékeket ragad magával az ár, hanem sokat nélkülöző emberek, családok többévnyi munkájának gyümölcsét, a jobb, könnyebb élet reményeit, amelyeknek megsemmisülését semmiféle árfolyamon kifejezni nem lehet.

Ahogy az ember keresi a szavakat az ilyenkor megnyilvánuló segítő- és áldozatkészség, a hősiesség, az önzetlenség, a szolidaritás ragyogó megnyilvánulásai láttán, mintha két árvíz, természeti csapás között nem az árokásás, az ország kettészakítottsága lenne a közbeszéd kedvenc vesszőparipája. Ám miközben tisztelettel adózunk a kárt és szenvedést enyhíteni kívánó emberi erőfeszítések előtt, nem hallgathatunk a kárt és szenvedést okozó emberi tényezőkről sem. Mert azon túl, hogy rendszeresen rá kell döbbennünk, lehetünk akármilyen fejlettek és modernek, kiszolgáltatottak maradunk a természet erőivel szemben, azzal is számot kell vetnünk, hogy a haladás eszményétől megkótyagosodott emberiség minő helyrehozhatatlan felelőtlenséggel piszkított bele a természet rendjébe, soha nem látott veszedelmeket és fenyegetéseket előidézve környezetében.

Persze, most joggal mondhatnánk, hogy az utóbbi napok honi árvizeinek kevés közük van a globális felmelegedéshez meg a többi, amúgy is vitatott, világméretű ökológiai változáshoz, felesleges ezért apokaliptikus riadalmakat keresni. Az árvíz az árvíz, amely volt, van és lesz is, az éghajlati és politikai viszonyoktól függetlenül. Valóban, az esőzést, a patakok, folyók, tavak vízszintjének felduzzadását méltatlan eljárás lenne az éppen esedékes kormány nyakába varrni, különben is, most a mentéssel foglalkozzunk, ne azzal, hogy ki a hibás, de ez esetben nem pusztán valami kivédhetetlen, totális természeti csapásról van szó, hanem nagyon is azonosítható emberi mulasztásról, bűnös közömbösségről, amelynek egyértelmű politikai okai is vannak.

Elmondhatjuk, hogy a magyar baloldal jeles képviselői egészen ambivalens viszonyban vannak az árvizekkel. Egyrészt valamiféle PR-eseménynek tekintik, amelynek közelében pózolhatnak, szónokolhatnak mély humanizmusukról és szociális érzékenységükről, másrészt, s ez az általános gyakorlat, nagy ívben és gondosan kerülik. 2000-ben, a nagy tiszai árvíz idején Kovács László úgy nyilatkozott a televízióban, hogy ők, ellentétben Orbán Viktorral, nem mennek ki a gátakhoz homokzsákot tölteni, magyarán bohóckodni, ellenben majd az újjáépítéskor az egész pártvezetés egy emberként kivonul téglát hordani, maltert keverni, falat vakolni. Akkoriban írtam, hogy ne menjenek arra, mert még valamelyikük nyakkendőjét bekapja a betonkeverő, netán a feje beleszorul a fándliba, egyéb veszélyekről nem is beszélve. S ők hallgattak a szép szóra, mert az újjáépítést is messze elkerülték. Később, a választási kampányokban, 2002-ben a jóléti rendszerváltás részeként, 2006-ban az Új Magyarország fejlesztési terv meghatározó pontjaként ígérték minden rendű és rangú gát, víztározó, árvízvédelmi rendszer fejlesztését, építését, biztonságossá tételét, de a látszat szerint a vizek nem kívánják tudomásul venni: az áradások arra valók, hogy hátteret szolgáltassanak a szocialisták imidzsének építéséhez.

Az ügyvezető miniszterelnök nyugtatja az áradás sújtotta területek lakóit, a költségvetés vis maior alapjában még közel egymilliárd forint áll rendelkezésre a mentés és kárrendezés céljaira. Az ügyvezető miniszterelnökben feltámadt a hamisíthatatlan szocialista szakértő, midőn bejelentette: a költségek száz százalékát a költségvetés állja. A kár a legóvatosabb becslések szerint jelenleg már több mint négymilliárd forint. Egy tonna arany ára.

(Ugró Miklós, Magyar Nemzet)