Hatojama Jukijo japán miniszterelnök az euróhoz hasonló közös ázsiai valuta bevezetését szorgalmazta hivatalba lépése előtt. A lisszaboni szerződés tavaly év végi hatályba lépésével úgy tűnt, az utolsó adminisztratív akadály is elhárult az integráció kibontakozása útjából, és Európa új lendületet vehet, hogy megbirkózzon az amerikai és ázsiai versenytársak teremtette kihívásokkal.

Az euró válsága azonban egy szempillantás alatt szertefoszlatta az uniós integráció továbbfejlesztéséhez fűzött reményeket. Kiderült ugyanis, hogy az európaiaknak csak addig van szükségük az unióra, amíg többletforráshoz lehet jutni a közös kasszából. A politikusok annyira elvakultak, hogy nem törődtek azzal, ki fogja pótolni a hiányzó összeget, ha esetleg túl sokat költenének. Sőt egyszerűen becsapták Brüsszelt, hogy még több pénzt kaphassanak. Brüsszel pedig nem ellenőrizte a tagországoktól kapott adatokat, még akkor sem, ha egyre nyilvánvalóbb volt némelyek hamissága, és hagyta, hogy a közös valuta és kassza terhére eladósodjanak olyan tagországok, amelyek aligha tudják majd visszafizetni tartozásaikat.

Aztán, mint mindig, eljött az igazság pillanata: a túlköltekezőkről kiderült, hogy nem tudnak fizetni, s az eddig ésszel élő gazdagoknak kell kifizetniük a szegény déli sorstársak számláit. Ebben a pillanatban fény derült arra is, hogy a nemzeti érdekek sokkal fontosabbak az euró­paiaknál. A görög euró elleni támadásra csak nagy késéssel és végül pontosan úgy reagáltak, mintha a NATO alapszerződésének 5. pontja írta volna elő. Vagy­is ha valakit megtámadnak, akkor azt mindenki elleni támadásként kell felfogni. A NATO-ban azonban ez az elv csak azért működik, mert a katonai erőt hozzá az amerikaiak állják. Egy kézen meg lehet számlálni ugyanis azokat az európai országokat, amelyek a költségvetésük két százalékát hajlandóak lennének katonai célokra áldozni, s ha költenek is, akkor is inkább látványprojektekre, mintsem védelmi szempontból értékelhető programokra. Az euró stabilizálásához azonban az amerikaiak nem biztosítanak védernyőt. A legnagyobb tagállamok vezetői így csak annyira védték meg az eurót, amikor megmentették a görögöket a csődtől, hogy a saját nemzeti kötvénypia­caik működőképesek maradjanak ebben a pénznemben. Nem tudnak viszont megoldást találni a közös valuta gyengeségét okozó valódi problémákra: túl nagyra nőtt az utóbbi évtizedben a különbség a tagországok eladósodottsága és versenyképessége között ahhoz, hogy egy közös valutát üzemeltethessenek.

Mi közünk nekünk mindehhez, hiszen nem is vagyunk az eurózónában? Mégsem nézhetjük a szomszédos úton történt balesetet kívülállóként, mert a törmelékek bennünket is betemethetnek. Az eurózóna megingásával legfontosabb exportpiacaink hajladoznak a nemzetközi pénzpiaci viharban. A stabilizálás forrásokat fog elvonni a külföldi, így a magyarországi befektetésektől és fejlesztésektől is. Az euróövezet meghatározó tagországai emellett ezt követően kétszer is meg fogják gondolni, hogy milyen feltételek mellett vesznek fel újabb államokat soraikba. Ha viszont megszigorítják a csatlakozás felté­teleit, akkor a jelenlegi válságot is előidéző eladósodottság megítélésén változtatnak majd. Márpedig ha elkezdik szigo­rúan venni, hogy csak a hazai össztermék (GDP) 60 százalékának megfelelő szintű lehet az államadósság, akkor mi, magyarok majd 2020 körül léphetünk csak be az euróövezetbe. A szocialisták túlköltekezése miatt ugyanis már 80 százaléknál tartunk, és a hátrahagyott adósság visszafizetése miatt aligha tudjuk előbb ledolgozni ezt a húszszázalékos különbözetet.

Az elkövetkezendő évtizedben komoly állami beruházásokra és támogatásokra lesz szükség ahhoz, hogy a gazdasági növekedést beindítsuk, és fenntartható fejlődési pályára állítsuk. Fenntartható pályát viszont csak az eurózónához csatlakozás jelentene, ezért lenne szükség a belépésre a következő évtized közepére. Nemcsak azért, mert erre uniós csatlakozási szerződésünk is kötelez bennünket, hanem azért is, mert a magyar gazdaság felzárkózását a kontinens fejlett országaihoz felgyorsítaná a közös valuta bevezetése. A befektetők szemében is vonzóbb és főleg kevésbé kockázatos lenne egy olyan ország, amely a következő évtized közepére már a közös pénznemben fizethetne. Persze csak akkor, ha addig még mindig lesz euró.