- Valóban az eurózóna létét fenyegeti ez a válság?

- Súlyos válság, de nem a vég kezdete. Hogy nem szorítkozott egyetlen országra, azt jelzi, hogy nagy összegű stabilizációs mechanizmust kellett létrehozni a piacok lehűtésére. Ebbe belejátszott persze, hogy az eurózóna tagországai késlekedtek, s nem küldtek egyértelmű üzeneteket a piacoknak. S emlékezzünk vissza: a piacok hoszszú időn keresztül, még április elején is nyugodtan figyelték az eseményeket, bíztak amegoldásban, ami viszont csak nem jött. A piacok következetes, azonos tartalmú üzeneteket várnak a döntéshozóktól, hajlandók megérteni a magyarázatokat, ha azok megegyezőek. Ezek hiánya miatt lettek idegesek.

- Miért kellett megmenteni Görögországot? Mi történt volna, ha hagyják csődbe menni?

- Görögország összeomlása azt jelezte volna, hogy minden államadósság kockázatos, s ez aztán nemcsak a kormányokra hatott volna, hanem az állampapírokat tartó bankokra is. Ezek a kockázatok átértékelésére kényszerültek volna, ez pedig tovább gyengítené őket, különösen azokat, amelyek a görög kötvényekből korábban nagyobb mennyiséget vásároltak. A 300 milliárd eurós görög adósság nem kis összeg, ráadásul csak néhány pénzintézetben halmozódik fel, amelyek egy része még gyenge lábakon áll. Ilyen körülmények között nem lehetett komolyan mérlegelni a görög csőd eshetőségét.

- Miért veszített időt az EU? Nem észlelte a veszélyt, vagy a lisszaboni szerződésnek az adósság átvállalását tiltó cikkelye, a mechanizmus hiánya akadályozta a gyorsabb cselekvésben, netán a német hezitálás?

-Mindezen tényezők együtt. Alábecsülték a görög helyzetben megbúvó kockázatot. Gondolták, olcsón megúszhatják, ha azt mondják a piacoknak, beavatkozunk, ha szükséges. De nem mondták meg, mit tennének. A németek zavaros belső vitába keveredtek a mentőakció értelméről, lehetőségéről, szükségességéről. Ez nagy hibának bizonyult. Sőt, egyesek úgy vélték, a válságkezelő mechanizmus puszta léte egyenlő annak beismerésével, hogy igenis lehetnek kockázatok. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy mégis cselekedni kell, akkor az egész rendszert hirtelen ki kellett találni, ehhez tanulmányozni az alapszerződést, hogy mit lehet és mit nem lehet tenni, jogi értelemben. Ebből igen zavaros folyamat kerekedett. Pár hónapja még arról beszéltek Brüszszelben, hogy szóba sem jöhet olyan támogatás, mint amilyenben Magyarország is részesült az IMF bevonásával, mert ezt csak az eurózónán kívüli tagállamok kaphatják.De a végén Görögország lényegében ugyanilyen elbánásban részesült, csak más jogi hivatkozást találtak hozzá.

- Véletlen egybeesése a folyamatoknak, de a válság akkor érte az EU-t, amikor a sok évvel ezelőtt megindított, az integráció mélyítését célzó alkotmányozó folyamat a lisszaboni szerződés ratifikálásával nagy nehezen véget ért, s a tagországok belefáradtak az integráció erőltetésébe. Nem lehetséges, hogy ezek az összetorlódó kedvezőtlen folyamatok is hozzájárultak a zavart reagáláshoz?

- Tizenöt-húsz évvel ezelőtt egy ilyen válság az integráció fokozását váltotta volna ki. Senki sem gondolta, hogy kész az építmény, hogy a közös valuta méretes közös költségvetés, szorosabb politikai együttműködés vagy élénk munkaerő-mobilitás nélkül ne volna kockázatos vállalkozás, olyan kísérlet, amely majd továbblendíti az integrációs folyamatot. Most olyan helyzetben vagyunk, hogy nincs különösebb érdekeltség az integráció továbbvitelére. Ez tény. De ez nem jelenti azt, hogy semmit sem lehet csinálni. A polgárok elfogadják, hogy bizonyos dolgokat meg kell tenni, hogy a válság ne ismétlődhessen meg.

- A bizottság jórészt azt mondja, hogy a stabilitási és növekedési paktum létező szabályait vegyék végre komolyan a tagországok.

- Nem egészen, mert szóba hozta a versenyképességi eltérések kezelését is. S nem is Görögország az érdekes, hanem sokkal inkább Spanyolország, amely Európa csodagyereke volt az utóbbi években, költségvetési többletet halmozott föl, most viszont nagyon rossz fiskális és gazdasági helyzetbe került, a hiány a GDP tíz százaléka felett jár, s nagyon elhúzódik a recesszió. Amit meg lehetett volna előzni, mert az ingatlanpiaci fellendülés túlfűtötte a gazdaságot, az építőipari szektor megduplázódott a GDP-hez képest, most viszont össze kell húznia magát, s ez vészes fejlemény. Az eurózóna elnökének a tagállamok nevében fel kellett volna hívnia a figyelmet az ingatlanpiaci boom fenntarthatatlanságára, amit nem költségvetési, hanem adópolitikával kellett volna szűkebb mederbe terelni, de ez szuverenitási kérdéseket vet fel.

- Érdekes eleme azért ennek a mostani eurózóna-válságnak, hogy a problémák zöme előre látható volt. Miután 2008 őszén kirobbant a pénzügyi válság, a bizottság publikálta előrejelzéseit az adósságok megemelkedéséről a krízis elleni költekezés nyomán, s arról is, hogy mikor és milyen körülmények között kezdik meg a tagállamok a deficitek és az adósságok apasztását. A görög válság mégis tovaterjedéssel fenyegetett.

- Igen, a valóságos görög költségvetési helyzet feltárása adta a gyújtószikrát. S aztán fokozatosan tudatosult, hogy másutt is gondok vannak. A válság azért sok tekintetben kiszámíthatatlan természetű, a piacok mindig csak bizonyos szempontokat vesznek számításba, alábecsülhetik a kockázatot, mert másra figyelnek. De egyszer eljön az igazság pillanata, s akkor megváltozik a hangulat. Tudták, hogy léteznek a problémák, hogy például Portugália nem versenyképes, de mással törődtek. Amikor felfi gyeltek a görögök nyomán a portugálokra, követelték a választ, s minthogy hosszú ideig nem kaptak, jött a baj.

- Akkor mi a válasz?

- A kulcskérdés szerintem az, hogyan tudnak a gazdaságok normális, fenntartható növekedési pályára visszatérni, a tagállamok különböző mértékű kiigazító intézkedései nyomán képesek-e javítani a versenyképességüket. Ez az érem egyik oldala, s ez jórészt nemzeti feladat, de az EU-nak is van szerepe. A másik kérdés a gazdaságirányításé. Ez is fontos. Milyen új megelőző rendszert érdemes működtetni a stabilitási paktum keretében. Ám az előbb említett növekedési szempontnak kell előnyt adni, miközben az utóbbira is szükség van.

- Egyelőre úgy látszik, hogy Németország a fiskális szabályok kemény szigorítását szorgalmazza, s ajánlja a többiek figyelmébe a saját alkotmánymódosítását.

- Az egész kérdéskörnek szerintem csak egy szelete a fiskális fegyelem. Ám ez a német felvetés megváltoztatja az uniós játszma dinamikáját. Több ország követni fogja Berlint hasonló fi skális szabály törvénybe iktatásával. Ez pedig decentralizáló hatású lesz, a döntéshozatalt tagországi szintre viszi vissza. Két modell létezik, az egyik a centralizált költségvetési ellenőrzés és mechanizmus, a másik a decentralizált, amely a nemzeti szabályokon és intézményeken alapul. Ez nyilván korlátozza a központ szerepét, hiszen ha a nemzeti szabályok jók, akkor miért mondaná meg Brüsszel, mit tegyen a tagország. Finanszírozási szempontból nagyon fontos, hogy mekkora a kockázati prémium a német állampapír hozamához képest, ezért egyre több ország fog a viszonyítási alapnak számító Berlinhez igazodni a költségvetési szabályokat illetően.

- A versenyképességüket vesztő dél-európai államok nehéz időszak előtt állnak, leértékelési lehetőség híján a béreket kell csökkenteniük, vagy az adópolitikájukat kell a versenyképesség növelésének szolgálatába állítaniuk. Érintheti ez a folyamat az európai szociális modellt, a jóléti állam intézményeit, szolgáltatásait?

- Az alkalmazkodás, a szociális paktumok változtatása súlyos kérdéseket vet fel, de a válság költségét még el kell számolni a költségvetésekben, s ez hatalmas összeg, a GDP öt százalékára, akár többre is rúghat. A közkiadásokra gyakorolt hatás miatt a szociális modellről folyó vita élénkülésére lehet számítani.