No és? - tárná szét karjait a pufajkás kalandorokon edződött, s a modern európai politikát sokszor csak fröccsszagú populisták és doktréner szobatudósok félművelt, felületes butaságain keresztül megismerő magyar közvélemény. No és, húsz évig megvoltunk azzal az így vagy úgy újraírt 1949. évi XX. törvénnyel, mi a fenének nekünk új Alkotmány?
S ez utóbbiban, hogy egyáltalán minek az írott alkotmány, még csak lenne is valami ráció. A magyar közjog egészen az ország szuverenitásának tartós és végleges elvesztését jelentő szovjet megszállásig nem ismert írott alkotmányt. Faramuci fordulata a történelemnek, hogy ezzel együtt, a britekhez hasonlóan, kitűnően elvolt és igen magas szinten elműködgetett a magyar törvényesség és jogrendszer (nemrég egy konferencián elhangzott, hogy hazánkban a közigazgatás hatékonyabb és főleg gyorsabb volt a mainál Mária Terézia korában), mely 1848-ig az úgynevezett történelmi alkotmányt követte, s még Trianon után is elboldogult a Szent Korona-tannal. S tette ezt úgy, hogy az emberi jogok, s az alapvető jogi normák nem voltak sem előbbre, sem hátrébb minálunk, mint a civilizált Európa bármely országában.
Bizony, visszás fordulat volt tehát kicsinység, hogy az európai civlizáció tudatos és esküdt ellenségei által valami sötét, mélyázsiai diktatúra kényszerített ránk írott alkotmányt 1949. augusztus 18-án. A "buharini alkotmány" köszönőviszonyban sem volt a törvényességgel, mi több: a végletekig manipulált utolsó szabad választást követően azért is dolgozták ki az 1936-os szovjet alaptörvény szolgaian másolt magyar variánsát, hogy az országot Európához 1000 karácsonya, Szent István megkoronázása óta erősítő vassodronyokat végleg elvágják.
Az 1949. évi XX. törvény felszámolta mindazt, ami kerek 949 esztendőn keresztül, jogfolytonosan kötötte össze a kontinens mértani közepén elhelyezkedő Mária-országát Európa ősi és újabb kori szellemi, jogi vívmányaival. Mindenek előtt kerek 40 esztendőre felszámolta az újabb, szabad választások kiírását, s a kontinensen akkor már vagy 150 éve kialakult hagyományos politikai berendezkedés, a versengő többpártrendszer alapjait. Kihúzta a magyar termőterület és gyáripar egészét birtokló társadalmi osztályok lába alól a talajt, megfosztva a hagyományos és jogos tulajdonosokat, s rajt keresztül az egész országot a nemzeti vagyon egészétől.
Megvoltunk, s esetleg meglettünk volna hát efféle "alkotmányos" kitérők nélkül; ám a megszállás közel fél évszázada alatt oly mértékben likvidálták és számolták fel mind fizikálisan, mind tradícióiban a hagyományos magyar elitet, hogy 1989-ben szóba sem jöhetett a hagyományokhoz hű magyar törvényesség és törvénykezés visszaállítása. Egyszerűen azért, mert már nem voltak tradíciók. Sőt, bizonyos értelemben a ország sem produkált akár elemi, a nemzet akaratát és egyáltalán: öntudatát visszajelző életjelenségeket.
Mi nem történt ezután 1989-ben?
Mert hogy mi történt, azt tudjuk többé-kevésbé. Stumpf Istvánt idézve talán úgy fogalmazhatnánk, hogy "egy szűk elit politikai alkuja" következett be. A korbeli magyar "szakértelmiségi" elit, tapasztalva az ország öntudattalan és akaratnyilvánításra képtelen állapotát - húzzuk alá: a legnagyobb jóindulattól vezérelve s átérezve a pillanat történelmi súlyát - fogta magát, "kidolgozta a rendszerváltozás alkotmányos forgatókönyvét". Csak évekkel később kezdett fölmerülni komolyabban a kérdés: "helyesebb lett volna egy alkotmányozó nemzetgyűlés során szélesebb részvételi bázist adni ennek a történelmi jelentőségű eseménynek".
Bizony, egyszerűen fogták az 1949. évi alaptörvényt, s abból némi - egyáltalán nem jelentéktelen, sőt az elmaradott ázsiai gyarmatok demokratikus nívóját ismét európai szellemmel helyettesítő - toldozás-foldozással egészen használható, majdhogynem modern alkotmányt rittyentettek. Megalakult az Alkotmánybíróság is, mely különösen az első időszakban beteljesítette a magyar "jogállami forradalmat" Hiszen - bár a történelemben szinte egyedülálló módon a történteket a népesség jelentős része egyszerűen átaludta - épp úgy egyfajta forradalom zajlott húsz esztendeje is, mint ma, Magyarországon.
Nem véletlenül hörgi veszett dühvel, mantrázza agymosó hülyítéssel a balos média úton-útfélen, hogy nincs forradalom, azért sincs forradalom. De hát ugyanezek az arcok brekegték ájulásig a világtörténelemben is ámultan jegyzett 1956-os szabadságharcot követően, hogy "nem volt forradalom, csak ellenforradalom", s nácizták le még-két éve is '56 hőseit - ennyire futja nekik.
Megnyugtathatjuk őket, s a közvéleményt is: felülről, az elit által kézben tartott és levezényelt, forradalmi helyzet volt hazánkban 1989-ben, s alulról jövő, forradalmi igényekkel fellépő társadalmi nyomás hozta létre ma, 2010-ben a jelenlegi helyzetet. A lényeges különbség 1989 és 2010 között, hogy a szintén alapvető változásokat indukáló 1989-es esztendőben csak vártunk az alkotmányozó nemzetgyűlés összeülésére, mely legitimitásával erősítheti meg az akkor csak egy szűk, lelkes csapat által megfogalmazott változásokat.
Még az 1994-es választásokat is belengte az alkotmányozó gyűlés összehívásának szándéka, mi több, a Szent Korona-tan az akkor még kormányzó Kisgazdapárt választási programjában is szerepelt. Már-már feledésbe merül, de 1995 végén komoly esélyek mutatkoztak arra, hogy konszenzusra jutnak a parlamentben az úgynevezett Alkotmány-előkészítő Bizottság tagjai.
Mégis, közmegegyezés és - ne tagadjuk el - a választók részéről mutatkozó társadalmi nyomás hiánya következtében az eleinte az új rend legitimitása szempontjából elengedhetetlennek tűnő alkotmányozó gyűlés terve lassan elhalt, s maradt helyette alaptörvénynek az 1989. évi XXXI. törvény, mely szellemiségében és soraiban 21 évvel a rontó hadak elvonulása után is magában hordoz olyan averziókat, melyeket a törvény szövegezői ma a szovjet csapatok akkori jelenlétének tulajdonítanak.
Villámként hasított hát a levegőbe az a néhány szó az alkotmányozó nemzetgyűlésről, s elborzasztó a továbbra is tetszhalott táj, melyet e hirtelen villámfény megvilágított a most véget érni tűnő, nyolcéves éjszakában.
Mégis, valami történt. El kell gondolkodni e váratlan fénycsóva világosságánál, mennyiben teremt és teremthet új viszonyokat egy olyan alkotmány, melyet legitimen választott népképviseleti szerv erősíthet meg immár. Franciaországban egy komolyabb alkotmány-változtatás, az alaptörvény újraszövegezése esetén azt mondják: ez mostantól újabb köztársaság.
Az átmenet korát maga mögött hagyva valami új felé tart az ország. Az alkotmányozás éveit követően 2012 után megalakulhat a "Negyedik Köztársaság" - ha deklaráljuk, ha nem, de létrejön, vagy legalábbis létrejöhet egy olyan új struktúra, mely mögött már nemcsak néhány lelkes szakértő munkája, de a nemzet akarata is ott áll. Létrejöhet az új köztársaság, melynek jogi normáit és alkotmányos kereteit egy egész nemzet összefogása, együttműködése hitelesíti.
Nem véletlenül használta Orbán Viktor a két háború közötti és a koalíciós időszakban használatos Nemzetgyűlés kifejezést: e szó jelentésárnyalata más funkcióra, több felhatalmazásra utal már csak a retorikában rejlő jogfolytonossági igény miatt is, mint a puszta jogalkotással megbízott magyar parlament. Hiszen - írott vagy történelmi alkotmánnyal, háborús vagy békés körülmények között, rendeket vagy pártokat egybehívva, de csak működik ezredéve, a mindenkori, "történelmen át létező" országgyűlés. Nem Buharin jóindulatú pártkáderek által megreformált szavai jelenthetik tehát a jogfolytonosságot, hanem a "Nemzetgyűlés" legitimációja. A történelmi akarat, melyet Szőcs Géza így fogalmaz meg:
"..ne habozz sokat. Várja
hogy szót kérjél és szavazzál benne
a történelmi időn át létező
összmagyar országgyűlés figyelme."