Ez nem egy rémálom, ugyanis pontosan ez történt a hazai devizahitelesekkel. A pénzügyi autópályán ugyanis azok közlekednek normálisan, akik abban a valutanemben veszik fel a hiteleket, amiben a fizetésüket kapják. Rövid távon szembe lehet menni a forgalommal, mondjuk egy kocsi vásárlásához szükséges, egy-két éves hitel erejéig. Az viszont, aki a saját családja jövőjét és otthona biztonságát egy vagy több évtizedre kiteszi egy tőlünk teljesen idegen valuta ingadozásának, az pontosan ugyanolyan agyament, mint aki az autópályán megpróbál Pestről Egerbe a szembe sávban eljutni. A valutaárfolyamok ugyanis igen széles sávban ingadoznak forintban, gondoljunk csak az ezredforduló éveinek 300 körüli dollárárfolyamára. A törlesztőrészletek tehát olyan többletet produkálhatnak, amibe belebukhat a családi költségvetés. Mivel nem feltételezem, hogy a magyar állampolgárok nagy tömegei veszítették volna el józan ítélőképességüket, ebbe a képtelen konstrukcióba csak úgy kerülhettek, hogy belekényszerítették őket.

Annak idején, amikor Gyurcsány Ferenc kijelentette egy évértékelő beszédében, hogy az országot úgy kell irányítani, mint egy vállalkozást, mert mindegyiknek pénzügyi egyensúlyban kell lennie, mi balgán a hatékonyság növelésére gondoltunk. Az állami intézmények hatékonysága azonban egyre siralmasabb lett, míg végül már egy törvényjavaslat előkészítése is lehetetlen feladatnak bizonyult. Eközben kiderült, hogy a szocialista vezetésnek ez csupán annyit jelentett: ezután a közös kasszát a saját vállalkozásuknak tekintik, vagyis annyit vesznek ki belőle, amennyit akarnak, forrásaival tetszésük és belátásuk szerint rendelkeznek. Ja, és annyi hitelhez használják fedezetnek, amennyihez jónak látják. Márpedig a hatalom megőrzése érdekében semmi sem drága. A gond csak ott volt, hogy időnként ki kellett menni a piacra és újabb hiteleket kellett felvenni, ennek a szétlopott, s ezért rendkívül alacsony hatékonyságú, országméretűre duzzadt szocialista vállalkozásnak a finanszírozására.

A pénzvilág viszont nem hülye, és tudta: egyre többet fognak kérni ennek a hosszú távon fenntarthatatlan költekezésnek a pénzelésére. Ezért egyre magasabb hozamot kért az újabb pénzügyi injekciókhoz, ami a hazai kamatszint emelkedéséhez vezetett. Amikor egy ország átlépi a GDP tíz százalékát jelentő lélektani határt az eladósodottságban, akkor a pénzvilág elkezd kételkedni abban, hogy vissza is tudják azt majd fizetni. Ennek megfelelően igen magas árat szab a további kölcsönökért. Vagyis igen magasra kell emelni a kamatszintet ahhoz, hogy az adósságteher finanszírozható maradjon, és emellett az elvtársak még nyugodtan lophassanak. Igen ám, de a megemelt kamatszintet sem a magyar vállalkozások, sem az átlagember nem tudja kigazdálkodni. A bankok nem nagyon tudnak így hitelezni, vagyis felkopik az álluk.

És ekkor jött az ötlet: áruljunk devizahitelt. Így lett az egyetlen megfizethető kamatszintű kölcsön az, amit egy másik ország valutájában lehet felvenni. A bankok a kezüket dörzsölték, és majd hülyék lettek volna az ügyfeleket felhomályosítani arról, mekkora kockázatot is vállalnak. Azt sem vizsgálták meg, hogy a kliensek hitelképessége mekkora árfolyam ingadozást bír el. A pénz ömlött kifelé, mindenki jól járt, egészen addig, amíg be nem következett a válság.

Először az ország dőlt be, és pénzügyi csődbe is ment volna, ha az Európai Unió nem menti meg a Nemzetközi Valutaalappal karöltve. Ettől természetesen beindult a kurzusok ingadozása, és több százezer devizahiteles is a csőd szélére került. Őket azonban nem mentette meg Brüsszel, ráadásul a saját kormányuk is elfordult tőlük, mondván: ha elég hülyék voltak ahhoz, hogy vállalják a devizahitellel járó kockázatot, akkor most fizessenek is meg érte, elvégre mindenkinek vállalnia kell döntésének következményeit. Ideje lenne ezzel szembesíteni a helyzetet előidézőket is!