Rögtön az elején kijelenthetjük: árvíz nem azért van, mert a kormányzati átadás-átvétel után pánikhangulat alakult ki a tőzsdén, s nem is azért, mert az unalomig emlegetett csontvázak kidőlnek azokból a bizonyos szekrényekből. Persze a megelőzésre koncentrálni, és az ígéreteket betartani nem az elmúlt időszak bástyái közé tartozik, de jelen pillanatban nem szabad ezen keseregnünk. Hiszen, mondjuk el még egyszer, aki él és mozog, s teheti, annak most a gátakon a helye. Ha pedig a két kezét nem tudja felajánlani segítségképpen, az úgy segítsen, ahogy tud: hívja a segélyvonalakat, segítse a rászorulókat, ajánlja fel, amit lehet.

Nyolc megyében hirdettek vészhelyzetet, 23 ezer ember áll helyt a gátakon, mégis négyezer embert kellett kimenekíteni otthonából. Házak dőlnek össze, családok költöznek sátrakba, tornatermekbe és kollégiumokba, termőföldek úsznak el, s velük úszik a teljes idei termés. Amint ennek az egésznek vége van, és levonul az ár, valamit kezdeni kell ezzel a helyzettel.

A napokban olvasgattam Trianon kapcsán a korabeli publicisztikákat. A szerződés aláírásának napján nem az jelentette az akkori magyar újságíró-társadalom legnagyobb gondját, hogy miként fognak mindent visszaszerezni, vagy miként kell búskomoran, leszegett fejjel beletörődni az elképzelhetetlenbe, hanem az, hogy a rájuk (ránk) kényszerített helyzettel igenis kezdeni kell valamit. Ki kell belőle mászni, s ezért hosszan sorolták a jövőbeni feladatok sokaságát. Tegyük ezt mi is, hogy most kiúszhassunk, s ha ne adj ' Isten újra ekkora ár törne ránk, megúszhassuk.

A kormánynak meg kell keresnie minden olyan hibát, amit eddig nem vettünk figyelembe, amit eddig elhanyagoltunk, hogy többet ilyen katasztrófa ne fordulhasson elő. Igenis az utolsó centiméterig át kell vizsgálni a gátakat, a csatornazsilipeket, sokkal nagyobb gondot kell fordítani felújításukra, vizsgálatukra és megőrzésükre, hiszen nem egy alkalommal láttuk, hogy a szétlopott szerkezetek miatt dől össze a konstrukció, és emberi életek kerülnek veszélybe. Igenis meg kell erősíteni a közrendvédelmet, hogy az idehaza szinte ismeretlen fosztogatás fogalma még csak be se kerülhessen a híradásokba, s hogy az otthonaikat elhagyni kényszerülőknek ne a saját életüket kockáztatva kelljen az ártérben maradniuk, s megvédeniük értékeiket. Igenis újra lehet és kell gondolni, újra lehet és kell tervezni és építeni Magyarország csatornahálózatát, a folyók árterének kialakítását és a gátrendszereket, hiszen elég, ha csak a Hernád hatvan (hatvan!) kilométeres, szinte védtelen szakaszára gondolunk. Igenis számba kell venni, fel kell mérni a mozgósítható férfilakosságot, azokat, akik, ha lenne ilyenünk, sorkötelesek lennének vagy legalább tartalékosok. És igenis segítséget kell nyújtani a bajbajutottaknak minden kormányzati és lakossági eszközzel. És igen, szükség van nemhogy a polgárőrségre, a rendőrségre és a katonaságra, de a kisebb kihágásért kapott büntetésüket töltő elítéltekre is, akik most is ott dolgoznak a védműveknél. Nekik ezt jó magaviseletként el is lehet számolni.

Most tehát nekünk sem azon kell keseregnünk, hogy ki, mennyit és miből épített többet, s hogy mi is vezetett a pusztításhoz, hanem arra kell összpontosítanunk, hogy azok, akiknek feje fölül tűnt el egész életük munkája, a legrövidebb időn belül visszatérhessenek újjáépített otthonaikba, nekiláthassanak gyermeket nevelni, dolgozni, egyáltalán, újrakezdhessék az életüket. Azt az életet, amelyet elsodort a természet: a víz, amely nem szokott kérdezősködni, hogy jöhet-e, s nem hazudja azt, hogy kisebb lesz a vártnál.