A jelek szerint valóban. Ám a ma kezdődő vb kapcsán ez nem feltétlenül örömteli, inkább hátborzongató felismerés. Hisz bár Shankly részéről puszta szófordulat volt élet és halál emlegetése, azzal, hogy sportdiplomáciai és gazdasági indokok alapján a Dél-afrikai Köztársaság lett a torna helyszíne, az aforizma aktuális és riasztó értelmezést kapott. Az országban ugyanis naponta mintegy ötven gyilkosságot követnek el, jobbára rablási szándékkal, Fokvárost a statisztikák a földkerekség negyedik legveszélyesebb településeként tartják számon. Igaz, a helyiek ezt cáfolják, szerintük Johannesburgban sokkal nagyobb a vész. A szervezők jellemzően arra figyelmezették az eseményről tudósító újságírókat, hogy csak rendkívül indokolt esetben hagyják el szállodáikat, mire valaki visszakérdezett: a mérkőzés azért még annak számít?
Talán igen. Sőt, biztosan. A labdarúgás ugyanis olyan üzletté és látványossággá nőtte ki magát, hogy a német elnökválasztástól kezdve a csapatok és szurkolók biztonságáig minden egyéb tételt felülír. A nyolc évtizedes vb-história erre már korábban is számos bizonyítékkal szolgált: 1950-ben, Brazíliában a megnyertnek hitt, mégis elveszített arany miatt öngyilkosok vetették magukat a mélybe a Maracana-stadion lelátóiról; 1954-ben a németek a mi Aranycsapatunk feletti diadallal zárták le lelkükben a második világháborút; 1978-ban a vb-cím mentette meg Argentínában a Videla tábornok vezette katonai juntát; 1982-ben a nyolcvanhat esztendős olasz köztársasági elnök, Sandro Pertini úgy ugrándozott és tapsikolt a madridi díszpáholyban Rossiék sikere miatt, mint egy önfeledt kisgyerek. Emberekből, nemzetekből, helyzetekből a labdarúgás mindig is rendkívüli, más okból elképzelhetetlen reakciókat váltott ki, a tömegkommunikáció fejlődése pedig eme helyhez és szituációhoz kötött, egyedi jelenségeket világméretű és össznépi őrületté kotyvasztotta.
Ezért kellett az Európa és Latin-Amerika hitbizományaként ismert sportágba rendezőként is bevonni a további földrészeket. 2002-ben Ázsiát - miközben a dél-koreai nézők jelentős része annyira értette a játékot, hogy a negyeddöntőben, a spanyolok érvénytelenített gólja után percekig hangszórókon át vigasztalták a publikumot, mondván, senki ne búsuljon, az állás továbbra is 0-0 -, 2010-ben pedig Afrikát.
Már csak nekünk, magyaroknak kellene valamiképpen visszasompolyognunk. Mert legutóbbi vb-részvételünk, 1986 óta anélkül nőtt fel egy generáció, hogy a magyar válogatottat világversenyen látta volna. Ők már azt sem tudják, mit veszítenek, mit veszítünk. Most mondjam azt, hogy életemben egyszer halasztottam vizsgát, 1986. június 3-án, a szovjetektől elszenvedett 6-0-s verés másnapján? "Sajnálom, ma nem tudok vizsgázni" - nyögtem ki a vademberként ismert adjunktusnak, mire ő azt felelte: "A 6-0 miatt? Megértem, be se írom. Jöjjön vissza, ha továbbjutottunk."
Azért előbb visszamentem. Különben ma sem lenne diplomám.