Senkit ne tévesszenek meg az emlegetett (ind)okok, hogy miért is kellett megválni tőle. Nevetséges azt állítani, hogy az állam a legrosszabb tulajdonos, különösen akkor, amikor a kormányfő, kabinetfőnöke és pénzügyminisztere bankvezetőként kitűnő munkaerőnek véli magát. Miként lehet, hogy Magyarországon a "zseniális pénzügyi szakemberek" a hatalomban elhülyülnek, s a legrosszabb tulajdonossá válnak?

A Postabank eladásának koncepciója alapvetően hibás, a felkínált vételár dicsérete pedig megtévesztő manipuláció. E pénzintézet ugyanis a rezsiköltségek csökkentésére kitűnő és logikus partnere lett volna a Magyar Postának, azaz a posta veszteségének kiküszöbölésére, egyúttal a kis települések szerény lakosságfinanszírozási igényeinek kielégítésére. Egy ország gazdálkodásában a világon mindenütt meghatározó a családok és mikrovállalkozások pénzügyi kiszolgálása. Ha a kis megtakarítás helyben megfordul, akkor kis költséggel olcsó pénz áll rendelkezésére a gazdáknak, a vállalkozóknak, a lakosságnak. Amennyiben egy nemzetközi bank veszi át ezt a szerepet, úgy megköszöni az olcsó pénzt és azzal játszik a frankfurti tőzsdén. Ám mivel csak kiszivattyúzza a lakosságot, elszegényíti a magyar vidéket. Ráadásul az is igaz, hogy ha a lokális igényeket egy távoli központú nemzetközi bank szolgálja ki, akkor a pénzáramlás megdrágul. Megjelennek a távoli spekulatív érdekek, és az ügyfelek hitelezése elnehezül. Márpedig a mai pénzügyi rendszerben a pénzteremtésnek a módja a hitelezés. Mindenki a pénzintézetek igénybevételére kényszerül, mivel a bankrendszer kiküszöbölte a váltót, vagyis a vállalkozók nem hitelezik egymást. Egy olyan banknak azonban egészen más motivációi vannak egy döntéshez, amelynek a menedzsmentje idegen attól a környezettől, ahol finanszíroz. Nem a helyi vállalkozókat fogja például segíteni, hanem azon régi - esetünkben külföldi - ügyfeleinek piacra jutását preferálja majd, amelyeknek célja mondjuk a föld megvásárlása. Aligha van nagyobb merénylet a magyar gazdaság ellen, mint a létfeltételt jelentő pénzügyi infrastruktúra idegen érdekek alá rendelése.

Éppen a pénz szabad áramlása miatt alapvetően fontos a bank nemzetisége. Ma a pénzt a bankrendszer teremti, s a hitelezésen múlik, hogy egy-egy országban, régióban mennyi pénz vesz részt a gazdaság működésében, fejlődésében. Az unió tagjaiként is minden család, minden önkormányzat és az ország így-úgy pénzügyi mérleget készít, az egyén és közösség beruházása, fogyasztása, egyensúlya a pénzügyi vállalkozások finanszírozásától függ. Hiába van tettrekészség és igény akkor, ha a közvetítő pénz nem, vagy hátrányosan jelenik meg.
A mai bankrendszer nem szolgáltat, hanem a forrásszűkítés útján diktál a politikának. A bank egyeseket esélyhez juttat, másokat tönkretesz. A helyieket kiszorítja, a távoliaknak pedig esélyt ad. Az elmúlt tizenöt évnek épp ez a legfőbb tanulsága. Legalábbis annak, aki hajlandó tanulni.

Figyelemre méltó, hogy a korábbi Közös Piac, Európai Közösség, ma pedig az Európai Unió és a közös pénzt alapító államai a hosszú együttlét alatt sem adták el bankjaikat más országbeli konkurensnek. Sőt, azokat még inkább nagyobb arányban állami, és ezzel nemzeti tulajdonban tartották. Olaszországban elképzelhetetlen, egyenesen hazaárulással érne fel, hogy mondjuk németek, angolok többségi tulajdont szerezzenek egy országos bankban, hogy más nemzet bankja vegye meg az ottani Postabankot. Amikor privatizáltak - unió ide vagy oda -, nem engedtek idegennek vásárolni. De ugyanez igaz más országokban is: a németek nem adják bankjaikat az angoloknak, a franciák a németeknek, és fordítva. Bárki nyithat fiókot, alapíthat új pénzintézetet egy másik országban, de a bevezetett bank nemzeti kincs, tehát tabu. Tökéletes félremagyarázás, hogy a nyitottság azt jelenti: mindent át kell adni. Ellenkezőleg! Ha kinyitottam ajtót, ablakot, ha bárki ki-be járhat, akkor belül kell megvédenem értékeimet. A tőke szabadsága akkor érték, ha újat hoz létre, versenybe száll, de azonos eséllyel. Nem pedig megszerez, leépít, visszaszorít, mert ekkor a tőke rombol. A Medgyessy-kormány nem ismeri e különbséget, és ennek már nem először adja tanújelét.
A nyolcvanas évek végén a piacgazdaság reményében a vidékfinanszírozásra alapítottuk az Agrobankot, Mezőbankot. Ezek már eltűntek, mert az Erste Bank megvette, illetve megette őket. Ugyanez lesz a Postabank sorsa is. Tudnunk kell persze, hogy bankot nem bezárni, felszámolni szoktak, hanem egy másik bankba beolvasztva csöndben kivezetik a piacról. Ez lett a mezőgazdaságnak ígért pénzintézetek sorsa, s ez lesz a Postabanké is, amely minden postahivatalban ott lehetne. Ne legyen senkinek sem illúziója, a pénzvilágban nem szoktak a tervekről beszélni. Ott a kívülálló mindig az események után kullog.
A bankeltüntetésben igen gyakorlott Draskovics Tibor kabinetfőnök és László Csaba pénzügyminiszter például. Épp akkor szorgoskodtak a Pénzügyminisztériumban, amikor konszolidáltuk, majd eladtuk a kereskedelmi bankokat. Az Agrobankot és a Mezőbankot belső kirablásuk után 10,5, illetve 10,6 milliárd forinttal mentették meg az adófizetők, mert elhitették velük a szép jövőt. E juttatás mai pénzben együtt 60-70 milliárd forint. Felmérte-e valaki, hogy vajon mennyi lett volna e tőke haszna azóta gondos kezekben? Az Agrobankot a Mezőbank, a Mezőbankot pedig az Erste Bank kebelezte be, majd mindkettőt eltüntette. Nem is megvette, hanem megette. Az Erste szívességet tett a csöndes kivezetéssel, az adófizetőket pedig átverték. Vajon az adófizetőknek elszámoltak-e a konszolidációra fordított összeggel?
De a Magyar Hitelbank története közvetlen analógiát szolgáltat a mostani történésekre. Amikor Draskovics és László a Pénzügyminisztériumban dolgozott - az előbbi közigazgatási államtitkárként az operatív ügyeket irányítva -, a Magyar Hitelbank 124 milliárd forint (mai áron legalább 400 milliárd forint) konszolidációs tőkejuttatást kapott az adófizetők terhére, ami egy egész generációra kiható teher. A Pénzügyminisztérium ugyanis arra vállalt kötelezettséget, hogy 17-20 évig egyenlíti ki e hatalmas összeg kamatát, majd a tőkét is kifizeti. Ezek után a Magyar Hitelbankot tizedéért, 14 milliárd forintért eladtuk az ABN Amro Banknak, mondván, hogy a nemzetközileg tekintélyes bank csodálatos jövőt ígér. A Magyar Hitelbank neve eltűnt, vele együtt a magyar hitel, a felügyeletnek még két-három év múlva is arra kellett köteleznie őket, hogy tegyék magyar nyelvűvé (!) a hitelügyintézést. 1998-ban és 2000-ben azután Draskovics Tibor és László Csaba feltűnt e bank vezetésében, majd velük együtt megjelent a tízmilliárdos veszteség és a tömeges szabálytalanság. Azután eltűnt maga a bank is, mivel beolvasztották a K&H-ba. Vajon hová lett az adófizetőknek a bankot mentő pénze? Hova lettek az adófizetőket évtizedekig terhelő kötvények? Ma kinek fizet járadékot a költségvetés? Ezekre a kérdésekre mindeddig senki sem adott választ. Eltűnt a tízmilliárdos nagyságrendben kiépített információs rendszer, vagy százötven kimárványozott bankfiók. És a hitelezés hiányának kiszorító hatására eltűnt a magyar feldolgozóipar is.

De eltűnt még valami: a Magyar Hitelbank múltja, a sok vissza nem fizetett VIP-hitel dokumentuma. Aki megveszi ugyanis a bankot, megveszi a múltját. Az iratok csöndes magánkézben egyesek tekintetében kitűnő eszközül szolgálhatnak, míg mások az igazságszolgáltatás előtt tiszta lappal mesélhetnek. Draskovics Tibor és László Csaba pedig - e temető vállalkozás után - a K&H-ban folytatta bankszervező, -építő működését. Ma pedig ismét a minisztériumban, a kormányban a Postabank temetésével, a már jól bizonyított Erste Bank kezébe adásával vannak elfoglalva, miközben kábítanak a "mesés" vételárral. De hol van a Postabank konszolidációjára fordított pénz, ami jelenértékben 200-300 milliárd forintra tehető? Úgy tűnik, ezzel sem számol el senki. Ráadásul a Postabank múltja is magánkezekbe kerül, amikor kezdődhetne az elhíresült bankárok bírósági tárgyalása. Szakértő legyen a talpán, aki a már magántitokká tett iratokhoz hozzáfér.

A "mesés ár" mellett halljuk azt is, hogy milyen nagyszerű ez a 101 milliárd forint, mert majd "autópályát lehet belőle építeni". Erre csak az hivatkozik, aki demagóg módon kívánja a közvélemény figyelmét elterelni a lényegről. Mert nézzük csak meg, mennyi ez a 101 milliárd forint, ha az állam még garanciát is ad a bank értékére. (Persze, hogy miért és milyen garanciát ad, az egyelőre nem nyilvános. A Budapest Bank eladásánál is utóbb derült ki a turpisság: gyakorlatilag nulla forintért váltunk meg tőle, s jogtisztelőként kellett később elismerni, hogy akkor már semmit nem lehet tenni.) Tételezzük fel, hogy a 101 milliárd forintos vételár, vagyis a körülbelül 396 millió euró befolyik a központi költségvetésbe, ami jelenleg 17,5 napi, két és fél heti adósságnövekedés ellensúlyozására elegendő összesen. 2003 első fél évében a központi költségvetés adóssága 1056 milliárd forinttal nőtt, vagyis tíz Postabank ára úszott el fél év alatt. A "mesés" vételárat tehát, amire oly büszke a kormány és sajtója, kevesebb, mint három hét alatt verjük majd el a pénzpiacon, amely maga az Erste Bank és társai. Ne tévedjünk, nem arról van ugyanis szó, hogy a röpke két és fél hét alatt ennyi kötvényt bocsát ki az államadósság kezelésére hivatott szervezet, hanem ennyivel növekszik a kibocsátott mennyiség, azaz a felvett hitel. Mert a pénzpiac igényére - lásd Erste Bank - az első fél évben 13 százalékkal csökkent a forint értéke, amiből 297 milliárd forintnyi, azaz három Postabank értékű árfolyamveszteségünk származott a devizaadósságon. Vagy más összehasonlításban: csupán az a pénzügyminisztériumi és jegybanki döntés, amely három százalékponttal megemelte a jegybanki alapkamatot, körülbelül 300 milliárd forinttal, vagyis három Postabankkal terhelte meg az idei költségvetést. S ez igaz fordítva is: ha visszaengedjük csak egy százalékponttal a kamatot, megszerezzük a 71 kilométer autópálya építésnek a forrását, még ha ez az útépítési érv is csak cukormáz az ügylet keserű piruláján. Az Államadósság Kezelő Központ kötvénykibocsátási tervét ez év második fél évére már csökkentette, várva a Postabank-, a Dunaferr- és más privatizációs bevételt. Vagyis a vagyonunk ellenében kapott pénz bumerángként, érintés nélkül fordul vissza az államot finanszírozó bankok tárcájába.

Szóval itt az idő ezt a kormányt elszámoltatni, mert mire körülnézünk, semmink sem lesz. Illetve már most sincs, mert ha beszámítunk minden követelést és kötelezettséget a nemzetgazdaság teljes pénzügyi mérlegébe, akkor már most
12 500 milliárd forint mínusz mutatkozik.
Hogy mennyi ez? Éppen 124 darab Postabank.
Éppen a pénz szabad áramlása miatt alapvetően fontos a bank nemzetisége. Ma a pénzt a bankrendszer teremti, s a hitelezésen múlik, hogy egy-egy országban, régióban mennyi pénz vesz részt a gazdaság működésében, fejlődésében. Az unió tagjaiként is minden család, minden önkormányzat és az ország így-úgy pénzügyi mérleget készít, az egyén és közösség beruházása, fogyasztása, egyensúlya a pénzügyi vállalkozások finanszírozásától függ. Hiába van tettrekészség és igény akkor, ha a közvetítő pénz nem, vagy hátrányosan jelenik meg.
A mai bankrendszer nem szolgáltat, hanem a forrásszűkítés útján diktál a politikának. A bank egyeseket esélyhez juttat, másokat tönkretesz. A helyieket kiszorítja, a távolit pedig esélyhez juttatja. Az elmúlt tizenöt évnek épp ez a legfőbb tanulsága. Legalábbis annak, aki hajlandó tanulni.

Figyelemre méltó, hogy a korábbi Közös Piac, Európai Közösség, ma pedig az Európai Unió és a közös pénzt alapító államai a hosszú együttlét alatt sem adták el bankjaikat más országbeli konkurensnek. Sőt, azokat még inkább nagyobb arányban állami, és ezzel nemzeti tulajdonban tartották. Olaszországban elképzelhetetlen, egyenesen hazaárulással érne fel, hogy mondjuk németek, angolok többségi tulajdont szerezzenek egy országos bankban, hogy más nemzet bankja vegye meg az ottani Postabankot. Amikor privatizáltak - unió ide vagy oda -, nem engedtek idegennek vásárolni. De ugyanez igaz más országokban is: a németek nem adják bankjaikat az angoloknak, a franciák a németeknek, és fordítva. Bárki nyithat fiókot, alapíthat új pénzintézetet egy másik országban, de a bevezetett bank nemzeti kincs, tehát tabu. Tökéletes félremagyarázás, hogy a nyitottság azt jelenti: mindent át kell adni. Ellenkezőleg! Ha kinyitottam ajtót, ablakot, ha bárki ki-be járhat, akkor belül kell megvédenem értékeimet. A tőke szabadsága akkor érték, ha újat hoz létre, versenybe száll, de azonos eséllyel. Nem pedig megszerez, leépít, visszaszorít, mert ekkor a tőke rombol. A Medgyessy-kormány nem ismeri e különbséget, és ennek már nem először adja tanújelét.
A nyolcvanas évek végén a piacgazdaság reményében a vidékfinanszírozásra alapítottuk az Agrobankot, Mezőbankot. Ezek már eltűntek, mert az Erste Bank megvette, illetve megette őket. Ugyanez lesz a Postabank sorsa is. Tudnunk kell persze, hogy bankot nem bezárni, felszámolni szoktak, hanem egy másik bankba beolvasztva csöndben kivezetik a piacról. Ez lett a mezőgazdaságnak ígért pénzintézetek sorsa, s ez lesz a Postabanké is, amely minden postahivatalban ott lehetne. Ne legyen senkinek sem illúziója, a pénzvilágban nem szoktak a tervekről beszélni. Ott a kívülálló mindig az események után kullog.
A bankeltüntetésben igen gyakorlott Draskovics Tibor kabinetfőnök és László Csaba pénzügyminiszter például. Épp akkor szorgoskodtak a Pénzügyminisztériumban, amikor konszolidáltuk, majd eladtuk a kereskedelmi bankokat. Az Agrobankot és a Mezőbankot belső kirablásuk után 10,5, illetve 10,6 milliárd forinttal mentették meg az adófizetők, mert elhitették velük a szép jövőt. E juttatás mai pénzben együtt 60-70 milliárd forint. Felmérte-e valaki, hogy vajon mennyi lett volna e tőke haszna azóta gondos kezekben? Az Agrobankot a Mezőbank, a Mezőbankot pedig az Erste Bank kebelezte be, majd mindkettőt eltüntette. Nem is megvette, hanem megette. Az Erste szívességet tett a csöndes kivezetéssel, az adófizetőket pedig átverték. Vajon az adófizetőknek elszámoltak-e a konszolidációra fordított összeggel?

De a Magyar Hitelbank története közvetlen analógiát szolgáltat a mostani történésekre. Amikor Draskovics és László a Pénzügyminisztériumban dolgozott - az előbbi közigazgatási államtitkárként az operatív ügyeket irányítva -, a Magyar Hitelbank 124 milliárd forint (mai áron legalább 400 milliárd forint) konszolidációs tőkejuttatást kapott az adófizetők terhére, ami egy egész generációra kiható teher. A Pénzügyminisztérium ugyanis arra vállalt kötelezettséget, hogy 17-20 évig fizeti e hatalmas összeg kamatát, majd a tőkét is kifizeti. Ezek után a Magyar Hitelbankot tizedéért, 14 milliárd forintért eladtuk az ABN Amro Banknak, mondván, hogy a nemzetközileg tekintélyes bank csodálatos jövőt ígér. A Magyar Hitelbank neve eltűnt, vele együtt a magyar hitel, a felügyeletnek még két-három év múlva is arra kellett köteleznie őket, hogy tegyék magyar nyelvűvé (!) a hitelügyintézést. 1998-ban és 2000-ben azután Draskovics Tibor és László Csaba feltűnt e bank vezetésében, majd velük együtt megjelent a tízmilliárdos veszteség és a tömeges szabálytalanság. Azután eltűnt maga a bank is, mivel beolvasztották a K&H-ba. Vajon hová lett az adófizetőknek a bankot mentő pénze? Hova lettek az adófizetőket évtizedekig terhelő kötvények? Ma kinek fizet járadékot a költségvetés? Ezekre a kérdésekre mindeddig senki sem adott választ. Eltűnt a tízmilliárdos nagyságrendben kiépített információs rendszer, vagy százötven kimárványozott bankfiók. És a hitelezés hiányának kiszorító hatására eltűnt a magyar feldolgozóipar is.

De eltűnt még valami: a Magyar Hitelbank múltja, a sok vissza nem fizetett VIP-hitel dokumentuma. Aki megveszi ugyanis a bankot, megveszi a múltját. Az iratok csöndes magánkézben egyesek tekintetében kitűnő eszközül szolgálhatnak, míg mások az igazságszolgáltatás előtt tiszta lappal mesélhetnek. Draskovics Tibor és László Csaba pedig - e temető vállalkozás után - a K&H-ban folytatta bankszervező, -építő működését. Ma pedig ismét a minisztériumban, a kormányban a Postabank temetésével, a már jól bizonyított Erste Bank kezébe adásával vannak elfoglalva, miközben kábítanak a "mesés" vételárral. De hol van a Postabank konszolidációjára fordított pénz, ami jelenértékben 200-300 milliárd forintra tehető? Úgy tűnik, ezzel sem számol el senki. Ráadásul a Postabank múltja is magánkezekbe kerül, amikor kezdődhetne az elhíresült bankárok bírósági tárgyalása. Szakértő legyen a talpán, aki a már magántitokká tett iratokhoz hozzáfér.

A "mesés ár" mellett halljuk azt is, hogy milyen nagyszerű ez a 101 milliárd forint, mert majd "autópályát lehet belőle építeni". Erre csak az hivatkozik, aki demagóg módon kívánja a közvélemény figyelmét elterelni a lényegről. Mert nézzük csak meg, mennyi ez a 101 milliárd forint, ha az állam még garanciát is ad a bank értékére. (Persze, hogy miért és milyen garanciát ad, az egyelőre nem nyilvános. A Budapest Bank eladásánál is utóbb derült ki a turpisság: gyakorlatilag nulla forintért váltunk meg tőle, s jogtisztelőként kellett később elismerni, hogy akkor már semmit nem lehet tenni.) Tételezzük fel, hogy a 101 milliárd forintos vételár, vagyis a körülbelül 396 millió euró befolyik a központi költségvetésbe, ami jelenleg 17,5 napi, két és fél heti adósságnövekedés ellensúlyozására elegendő összesen. 2003 első fél évében a központi költségvetés adóssága 1056 milliárd forinttal nőtt, vagyis tíz Postabank ára úszott el fél év alatt. A "mesés" vételárat tehát, amire oly büszke a kormány és sajtója, kevesebb, mint három hét alatt verjük majd el a pénzpiacon, amely maga az Erste Bank és társai. Ne tévedjünk, nem arról van ugyanis szó, hogy a röpke két és fél év alatt ennyi kötvényt bocsát ki az államadósság kezelésére hivatott szervezet, hanem ennyivel növekszik a kibocsátott mennyiség, azaz a felvett hitel. Mert a pénzpiac igényére - lásd Erste Bank - az első fél évben 13 százalékkal csökkent a forint értéke, amiből 297 milliárd forintnyi, azaz három Postabank értékű árfolyamveszteségünk származott a devizaadósságon. Vagy más összehasonlításban: csupán az a pénzügyminisztériumi és jegybanki döntés, amely három százalékponttal megemelte a jegybanki alapkamatot, körülbelül 300 milliárd forinttal, vagyis három Postabankkal terhelte meg az idei költségvetést. S ez igaz fordítva is: ha visszaengedjük csak egy százalékponttal a kamatot, megszerezzük a 71 kilométer autópálya építésnek a forrását, még ha ez az útépítési érv is csak cukormáz az ügylet keserű piruláján. Az Államadósság Kezelő Központ kötvénykibocsátási tervét ez év második fél évére már csökkentette, várva a Postabank-, a Dunaferr- és más privatizációs bevételt. Vagyis a vagyonunk ellenében kapott pénz bumerángként, érintés nélkül fordul vissza az államot finanszírozó bankok tárcájába.

Szóval itt az idő ezt a kormányt elszámoltatni, mert mire körülnézünk, semmink sem lesz. Illetve már most sincs, mert ha beszámítunk minden követelést és kötelezettséget a nemzetgazdaság teljes pénzügyi mérlegébe, akkor már most
12 500 milliárd forint mínusz mutatkozik.
Hogy mennyi ez? Éppen 124 darab Postabank.

Bihari B. Tamás, Magyar Nemzet