Azt olvasom mostanában, hogy az új oktatási kormányzat bő két hónap alatt lebontotta az előző évek összes, úgymond, reformját. Látva az iskolákban mára uralkodó állapotokat, ez akár dicséretnek is elmenne. Ön hogyan értékeli ezeket a véleményeket?
Dicséretnek fognám fel, ha igaz lenne. Nagyon sok mindent megfordítottunk, de attól még igencsak messze vagyunk, hogy elmondhassuk, az összes elrontott dolgot megváltoztattuk. Egy-két törvénymódosításra már nyár elején sor került, ezek nem nagy horderejű döntések, de üzenetük fontos. Az igazi építkezés azonban még csak most kezdődik.
Mondhatjuk, hogy szimbolikus döntések születtek, olyanok, amelyek más világképet jelenítenek meg, mint amilyen az utóbbi időben az oktatással, az iskolával kapcsolatban uralkodóvá vált?
Mondhatjuk. Újfent lehet évet ismételni az alsó tagozaton; ismét osztályozni kell a gyerekeket. A pedagógusbántalmazó szülőt akár börtönbe is lehet csukni. Aki nem járatja a gyermekeit iskolába, attól esetleg megvonják a családi pótlékot, és más formában kompenzálják. Ezek a rendelkezések, amelyek különböző törvényekben jelentek meg, mind azt üzenik a gyerekeknek, a szülőknek, az egész társadalomnak, hogy a gyermeklélek és a gyermeki személyiség harmonikus fejlődéséhez elengedhetetlen feltételek, az ún. alkotó rend megteremtése nélkülözhetetlen az iskolákban. Azokat az értékeket jelenítettük meg ezekben a törvénymódosításokban - a rend, a munka, a család -, amelyek a kormányprogramnak is az alapját jelentik. De ha csak ennyi történne, az kevés lenne. Amire szükség van, az egy olyan szabályozó rendszer mind a köz-, mind a felsőoktatásban, amely értékén kezeli az embert, és az oktatást közfeladatnak, nem pedig szolgáltatásnak tekinti. Az oktatásügynek évezredek óta az az alapvető funkciója, hogy az iskola falai közül olyan fiatalokat bocsásson ki, akik boldogulásukat és a köz érdekét egymással összefüggőnek is képesek látni. A mi oktatási rendszerünk jelen pillanatban még nem ilyen. A magunk mögött hagyott években sokkal inkább egy közgazdasági-szolgáltatási szemlélet vált uralkodóvá, amely azt hirdette, hogy a szülőt és a gyereket akár elvtelenül is ki kell szolgálni. Ez tarthatatlan. A kívánatos változások érdekében olyan új közoktatási törvényt és felsőoktatási törvényt készítünk, amelyben az egyén tehetségének kibontakoztatása nem pusztán egyéni, hanem nyilvánvaló társadalmi érdekként és értékként jelenhet meg, és amely rendszer középpontjában az ember áll.
Egy társadalomban különböző emberek természetes módon különféle értékeket vallanak, az oktatási rendszernek mégis mindenki érdekében kell működnie...
Ez nem vitatható. De az sem, hogy nemzeti érdekünk, hogy a sokszínűség mellett legyen egyfajta közös alapunk. A jogok és a kötelezettségek, kötelességek harmóniájának helyreállítása nélkül a társadalom élete anarchiába torkollik, s a sokszínűség tarka keszekuszasággá lesz. Az utóbbi időben ez az egyensúly felborult, a jogokról sok, a kötelességekről kevés szó esett. A közoktatás tartalmának - amelyet a liberális kormányzat durva módon lebontott - újbóli meghatározása is elodázhatatlan feladatunk. 2003-ban a miniszter idiótáknak nevezte azokat az embereket, akik nem értettek egyet az ő elképzelésével, ami arról szólt - és érvényt is szerzett neki -, hogy nem kell tantervben szabályozni a tanítási anyagot. Mi azt mondjuk, hogy kell. Ha nincs előírva a Nemzeti Alaptantervben az a csekély, minimális és közös tudásanyag, amely nemzeti műveltségünk foglalata, vagyis az, amit egymás között nap mint nap mindannyian szóba hozunk akár csak egy röpke utalással is, és ami egymás-megértésünk alapja, túl azon a tiszteleten és tisztánlátáson, amellyel múltunknak tartozunk is, hiszen létünk valamiképpen folytatása a mindenkori múltnak - akkor nem fogunk szót érteni egymással. A különféle értékekről való eszmecsere ezen a talajon azonban természetes, és nem kell, hogy egy nézőpont nem osztása a másik egyén elutasításával is együtt járjon.
Talán az egyik legnagyobb visszhangot kiváltott intézkedés az óvodában a gyermekek nemi identitását elmosni igyekvő előírás megváltoztatása. Élénk hullámokat vert tavaly a bevezetése is...
Igaz, de a különbség az, hogy bevezetése ellen a markáns többség, visszavonása ellen pedig egy jól körülírható, csekély létszámú kisebbség tiltakozott. Talán nem haszontalan az óvodai nevelési alapprogram vihart kiváltó változásainak történetét felidézni. A szakemberek elkészítettek egy - a szakma és a társadalom által elfogadott - pozitív pedagógiai és emberképre épülő programot. Majd miután a javaslat minden szakmai egyeztetésen átment, az akkori szociális minisztériumból valaki belecsempészett két mondatot, ami - pestiesen szólva - kiverte a biztosítékot. Az első mondat voltaképpen meg-ágyazott a gender ideológiának: mindaddig, amíg szerepelt a kormányrendeletben a kifogásolt mondat, az óvodapedagógusokat bármikor rá lehetett volna kényszeríteni arra, hogy eszerint neveljék gyermekeinket. Ha tilos a nemi szerepek erősítése, az azt jelenti, hogy a kisfiút nem kell kisfiúnak, a kislányt pedig kislánynak nevelni. A gender ugyanis azt tanítja, hogy a gyerekek felcseperedve eldönthetik, hogy inkább férfinak vagy nőnek tekintik-e magukat. Mi a természetjog alapján azt állítjuk, hogy a gyermek nevelésében a nemi identitás tudatosítása nemcsak szükséges, hanem elkerülhetetlen is.
Pedagógustársadalmunk egészséges életszemléletét és világlátását jól mutatja, hogy felismerték a veszélyt, bár az ominózus mondat elég ravaszul lett megfogalmazva. Nem véletlen, hogy kiötlői mind a mai napig azt bizonygatják, hogy akik rosszat olvastak ki a szabályból, nem tudják a szöveget értelmezni. Csakhogy mi is itt éltünk ebben az országban, szemtanúi voltunk annak, hogy kormányzati politikusok miként álltak olyan, a közerkölcsöket romboló ügyek mellé, amelyek a nemi szerepek elmosására, megkérdőjelezésére biztattak. Szerencsére tavasszal megváltozott a világ, az ország többsége úgy döntött, hogy álljon helyre a természetjog és az ezt hirdető értékrend. A mi változtatásunk pontosan ezt szolgálja. Látszólag jelentéktelen módosítás, de az emberek egyetértéssel fogadták. Egy jó pedagógusnak nem kell előírni, hogyan kezelje a fiús viselkedésű lányokat, és fordítva. Tudja, hogy nem kell messzemenő következtetéseket levonni ilyesmiből, lehet, hogy az a kislány lesz majd a legjobb családanya húsz év múlva, aki most még katonásdit játszik. Ebbe valamiféle ideológia nevében beleavatkozni nemcsak ostobaság, de káros is. Úgy érzem, sikerült megtalálnunk a toleranciát valóban követelménnyé emelő, nyelvileg megfelelő formát, az óvodapedagógusok megértették, hogy semmi, természetüktől idegen nevelési elvet nem kell követniük. Továbbra sincs más elvárás velük szemben, tegyék a dolgukat, ahogy azt csaknem száznyolcvan éve, a világhírre emelkedő magyar óvodapedagógia megszületése óta teszik.
Az oktatás, ahogyan az ország átalakítása sem egyszerű feladat, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy az új kormány megalakulása óta folyamatosak az ellene való támadások, sőt elég sajátságos módon már azelőtt is támadták, mielőtt megalakult...
Szeptember 5-én lesz száz napja a kormány hivatalban. Szerencsére a magam területén nem tapasztalom az ön által említett szembenállást. A nagy többség támogat bennünket. A hozzánk hasonló mentalitású emberek bár figyelnek az ellenvéleményre, de már helyükön és értékékükön kezelik a kisebbségben lévő, nagyhangú "megmondogatókat". Az elmúlt hónapokban bárhol fordultam meg az országban, mindenütt arra biztattak: "ne törődjön vele, államtitkár asszony, mondjanak, írjanak akármit". Megnyugtató számomra, hogy igen sokaktól hallottam, bár tudják, nem lesz több a pénz az idén, sőt lehet, jövőre sem, de érzik, hogy jó dolgok történnek. Végre sajátunknak érezhetjük országunkat, tudjuk, hogy fontosak vagyunk, és szavunk van. Senki sem kényszeríthet bennünket, hogy elfogadjuk azt, amit rossznak tartunk. Személyes benyomásaim megegyeznek a kormány töretlen népszerűségéről szóló közvélemény-kutatásokkal: ebből kell erőt meríteni, és kevéssé fontos, hogy egyes - tudhatóan elfogult - sajtóorgánumok mit sugallnak.
Azt olvastam valahol, hogy egy vizsgálat kiderítette, a japán gyerekek tanulmányi eredményei között azért sokkal kisebb a különbség, mint az amerikaiaké között, mert az előbbiek sokkal több időt töltenek az iskolában, míg az utóbbiak esetében az iskolán kívül töltött idő alatt a tehetős családok gyerekei lényegében tanulnak - különórák, utazások és egyéb formákban -, a szegény sorsúak viszont az utcán töltik el az időt. Ez az jelenti, hogy egy átgondoltan megszervezett iskolarendszer hatékony eszköze lehet a társadalmi különbségek csökkentésének. Nálunk momentán lenne mit csökkenteni.
Határozott szakmai álláspontom az, hogy az oktatás a kialakult társadalmi különbségek felszámolására egyedül nem képes. A kérdésben említett és az ahhoz hasonló kutatásokkal többnyire az a baj, hogy a megállapítások megtétele előtt készítői nem mérlegelik a pedagógiai szempontokat. A pedagógia ugyanis azt tárta fel évszázadok alatt, hogy a gyerek fejlődésében a legerősebb meghatározó tényező a család és a legszűkebb környezet. Kivételes esetben az iskola képes megváltoztatni ezeket a nagyon erős hatásokat, de sajnos nem mindig. A Japánban tapasztaltak összevetése az amerikai vagy egy európai ország példájával azért nem szerencsés, mert köztudomású, hogy a japán társadalom sokkal homogénebb. Ugyan Japánban is vannak szegények és gazdagok, de nagyon erős a középréteg. Az iskola tehát nem tesz mást, mint felerősíti az otthonról hozott értékeket. Nézzünk meg egy rózsadombi villanegyedet és egy baranyai elszegényedett kis falut. Olyan távol vannak egymástól, mint a Himalája csúcsa és az óceán mélye. Magyarországon akkor van esély a társadalmi különbségek kiegyenlítésére, ha a család intézménye, a gazdaság és az iskolai nevelés, oktatás egyidejűleg erősödik meg. Az iskola nem képes csodákra. Ha a gyermeket otthon nem nevelik, rendetlenség, tunyaság és gorombaság veszi körül, ha olyan családban él, ahol nincsenek feladatok, nincs napirend, ahol nem kell reggelente felkelni, ahol nincs reggeli, nem kell beágyazni, iskolába sem muszáj menni, ott szinte reménytelen a helyzet. A példa, legyen az akár negatív is, erősebb, nem szólva arról, hogy ideig-óráig ez az életstílus sokkal, de sokkal kényelmesebb. Pedagógiai pályafutásom alatt találkoztam nem egy olyan gyerekkel, akit az iskolában próbáltunk jobb irányba terelni, de azt tapasztaltam, hogy ha a gyerek hajlott is a jóra, szembekerült a családi értékrenddel, és ezt lelkileg nagyon megsínylette. Több olyan gyereket ismertem, aki szeretve gyűlölte a szüleit, tudta, hogy rossz hatással vannak rá, mégis visszatért hozzájuk. Mindazonáltal az is tapasztalati tény, hogy ha több időt tölthet a gyermek az iskolában, s ha ott pozitív hatások érik, javulnak az esélyei a felemelkedésre. A japán példára tehát érdemes figyelni.
A családok megerősítése lehetetlen a gazdaság talpra állítása nélkül. Ugyanakkor egyre többet olvashatunk arról, hogy kulturális, oktatási invesztíció nélkül nincs működőképes gazdaság. Ez egy olyan képletet ad ki, amely azt mutatja, hogy a gazdaságnak kellene felállni, de ehhez valahogyan át kellene alakítani az oktatásunkat, a kultúránknak hatóerőnek kellene lennie, ami aztán visszahathat a családokra, ahonnan olyan gyerekek jöhetnének ki, akik értékteremtésre képesek, ergo döntő szerepük lehet egy hatékony gazdaságban... Hol lehet ezt megfogni?
Vegyünk egy egyszerű példát. Adva van egy falu, ahol a felnőtt lakosság kilencven százaléka munkanélküli, és ebbe a helyzetbe az ott élők beletörődtek. Ebben a faluban valami csoda folytán hirtelen lesz tíz, húsz, harminc munkahely. Biztos, hogy a harminc munkahelyre hatvanan fognak jelentkezni, kivált, ha a munkát rendesen meg is fizetik. Ha a munkáltató elvárja, hogy az emberek rendesen dolgozzanak, mi több, szövetkezik a helybeli iskolával vagy művelődési otthonnal, hogy szervezzen egy-két olyan tanfolyamot, ahol képesítést szereznek, tudatosul bennük, mit jelent dolgozni, mit jelent a munkaerkölcs. Akkor a pedagógia és a gazdasági hatások egymást erősítik, és a család már odafigyel arra, hogy a gyerek rendesen járjon iskolába. Ez a család már szólni fog, hogy a kisgyerek írja meg a leckéjét, mert tudni fogja, hogy csak így viheti többre. Ha ez a folyamat elindul, néhány év alatt látványos eredményeket hozhat. Kell hozzá még egy kiváló falusi közösségszervező erővel bíró önkormányzat vagy polgármester. Kicsi csodák történnek most is ebben az országban. A tanévnyitó kapcsán például éppen egy ilyen faluba készülök. Örülök, hogy végre nem a sorvadást, a leépülést, hanem az összefogást, az építkezést látom. Ebben az iskolának, a munkahelynek és a családnak is meghatározó szerepe van. Persze hiba lenne azt gondolni, hogy ezen az úton nem lesznek kudarcok. Hiszen az adott példánál maradva harminc ember még mindig hoppon marad. És az is lehet, hogy a munkába álló harmincból tíz megunja, és inkább visszasüpped a munkanélküliség állapotába. Ám ha a politika nem engedi meg, hogy majdnem akkora összegű segélyt kapjanak, mintha dolgoznának, akkor rá fognak kényszerülni, hogy munkát vállaljanak és változtassanak az improduktív életvitelükön. Ha a jogrend nem ismeri el a mesterségesen kiagyalt megélhetési bűnözés fogalmát, akkor nem lehet majd vetés nélkül szüretelni: ha enni akar valaki, annak bizony dolgoznia kell. Nyilván ehhez munkalehetőség kell. Ha van értelmes munka, akkor száz emberből kilencvenkilenc a tisztességes utat fogja választani. Persze a magatehetetlenekről egy egészséges moralitású társadalomnak mindenképpen gondoskodnia kell.
A magyar társadalomban mindig volt respektje a művelődésnek, a kultúrának. Elég talán a trianoni katasztrófát említeni, ami után a jól átgondolt és megvalósított oktatás- és művelődéspolitikának nagy szerepe volt abban, hogy a megcsonkított ország talpra tudott állni. Az eltelt húsz évben, a megszerzett szabadság ideje alatt, mintha elillant volna mindez...
Ezen én is nagyon sokat törtem a fejem. A diagnózis úgy szól, hogy feléltük kulturális tartalékainkat. Sokan leírták már, hogy a rendszerváltoztatás felkészületlenül érte a magyar értelmiséget. Legjobbjai vagy kifáradtak a negyvenévi diktatúra oxigénhiányos levegőjében, vagy már félúton feladták, kevesen akarták a rendszerváltoztatást végigvinni. Ezért nem volt elég idő, alkalom arra, hogy az értelmiség kitermelje saját vezető rétegét, amely az ország szekerét a megfelelő irányba kormányozza. Sok olyan jó szándékú ember került hatalomra a rendszerváltoztatást követő első országgyűlési választás után, aki nem tudott mit kezdeni a rátestált politikusi szereppel. Volt, aki beletanult menet közben, volt, aki elvérzett, és volt olyan is, aki vakvágányra tévedt, és a köz szolgálatát közönséges pénzkereső foglalkozásnak tekintette. Mindannyian ismerjük az első polgári kormány történetét. Utána megindult az a fajta visszarendeződés, amit emberek tömegeinek azon illúziója táplál, hogy vissza lehet hozni a 3,60-as kenyeret. És sajnos valami hasonló ismétlődött meg a második polgári kormány után is. De a visszafordulás akkor már sokkszerűen érte a valódi rendszerváltoztatást akaró emberek millióit. Talán a gondviselés által elrendelt szükségszerűség volt, hogy nyolc évet zuhanjunk lefelé gazdasági és erkölcsi értelemben. Gazdaságilag sikerült lenullázni az országot, morálisan nem teljesen. Bár nehéz lenne tagadni ez utóbbi válságot, nem is áll szándékomban, mégis azt állítom, hogy ezen a téren kissé jobb a helyzet, mint a gazdaság területén. Két ok miatt látom így. Az egyik az, hogy a választók akaratából kétharmados többséget kapott az a politikai közösség, amely értékrendre felépített politikát hirdetett meg - ezzel hitem szerint megnyílt egy olyan korszak, amely valódi morális újjászületést eredményezhet. A másik 2006 szeptembere. Bizonyára sokan emlékeznek még arra, hogy az őszödi beszéd kiszivárgása után nemcsak Budapesten, hanem szerte az ország nagyvárosaiban ezrek és ezrek mentek ki az utcára, és adtak hangot felháborodásuknak. És ez a hullám nem múlt el, napokig, hetekig kijártak az utcára és várták a csodát, hogy valami történjék. Akkor nem voltunk rá felkészülve, hogy mit lehetne tenni. Magam sem tudom, jó lett volna-e megspórolni ezt a négy évet, de most már kár ezen sajnálkozni. Viszont az, ami akkor történt az országban, hogy tudniillik az emberek felismerték, hazugságban nem lehet élni, hogy az a mocsok, ami ránk ragad, az beken mindenkit körülöttünk, és ezen változtatni kell, az a magyar társadalom erkölcsi erejét bizonyította. Meglátásom szerint áprilisban ez vezetett a választások ismert eredményéhez, ami - ha végiggondoljuk, hogy ekkora erővel mondta ki egy ország közössége valamiről, ami addig volt, hogy legyen vége, és nyitotta meg a lehetőséget valami jobb korszak felépítésére -, kijelenthetjük, tényleg forradalmi változást jelent.
Nagyon gyakran hallani azt, hogy a gyerekek nem elég motiváltak. Most, az új tanév kezdetén bízhatunk-e abban, hogy az átalakuló oktatáspolitikával, amelyben a tanítás mellett a nevelés is hangsúlyossá válik, olyan értékvilágba kerülhetnek a gyerekeink, amely képes lesz motiválni őket?
Igen, bízhatunk. Nem lennék ebben a székben, ha magam nem bíznék benne. A nagy kérdés az, hogy hogyan. A családon nyilvánvalóan nagyon sok múlik. Azok a szülők tehát, akik számára fontos a tudás és a tisztesség, jó, ha tisztázzák önmagukban, hogy milyen értékeket követnek, és emellett tartsanak ki, következetesen adják tovább gyermekeiknek. És olyan iskolát keressenek, ahol ugyanezeket képviselik. Meg fog lepődni, de a legtöbb iskola pedagógiai kultúrája az alapvető európai értékekre épül. Hogy miért nem tudtak eddig az iskolák érvényt szerezni ennek? Egyrészt mert nem hagyták nekik: az oktatási rendszer jogi környezete nem a tisztes munkát, hanem a "happy" világérzést helyezte középpontba, az előbbit pedig maradinak titulálta. Másrészt a pedagógusképzés annyira leromlott, hogy szó sem volt benne erkölcsi tartalmakról. Elbizonytalanodott, eszköz nélküli pedagógusok pedig hogyan szerezzenek érvényt a jónak, szépnek és igaznak? Kulcskérdés tehát a pedagógusképzés és a pedagógus életpályának a segítése, támogatása és ellenőrzése. Hogy ne kerüljön és ne maradjon meg a pályán olyan, aki nem bír pozitív értékrenddel, s azt nem képviseli a gyerek felé. Ne kerüljön a pályára olyan, aki nem szereti a gyereket. A gyerek évezredek óta úgy növekszik, hogy közben figyeli a felnőttet, aki ha szeretetet sugároz felé, elfogadja tőle a jót is meg a büntetést is. Mi több, fejlett igazságérzete van, és veleszületett kötelességérzete. A pedagógus nevelőmunkájának tehát megágyazott a természet. Csak világosan közölni kell a gyerekkel a tennivalóit, és állandó visszajelzésekkel irányítani a jellemfejlődését. Jutalmazni, és ha kell, néha büntetni. Vissza kell térni ezekhez az évezredek óta igazolt eljárásokhoz a családban és az iskolában egyaránt, és akkor nem lesz probléma sem a gyermek motiváltságával, sem az erkölcsével.