FIDESZ.HU > Vélemények > Publicisztika Nyomtatás
Ablak bezárása
Új mércék és az első száz nap
Létrehozva: 2010. szeptember 15., 20:21

Nem kívánunk sem dicshimnuszt írni, sem mindenütt hibákat felfedező problémaleltárt összeállítani. Mindössze arra törekszünk, hogy az Orbán-kormány első száz napját a kormány szándékai felől értsük meg. Vagyis elemzésünk koherenciáját nem valamiféle külső szempont (például ellenzéki logika, erkölcsi számonkérés), hanem a kormányzati célkitűzés stratégiai következetessége határozza meg.

A kormányzati teljesítmény értékelése: új mérce

Ebből a szempontból nézve, mi úgy látjuk, hogy az új kormány legalapvetőbb törekvése az volt, hogy világos és egyértelmű cezúrát húzzon a múlt (az elmúlt nyolc, illetve húsz év) és a jövő (a kormány felállásával kezdődő időszak) között. A múlt lezárásával a kormány hite szerint a régi politika egész előfeltevés-rendszere érvényét veszti. Az új korszak megnyitásával elveszti magyarázó erejét a politikai problémákat kiélező, megoldhatóságukat lehetetlenné tevő, végletekig vitt bal-jobb megosztottság az összes velleitásával (européer-ázsiai, demokratikus-fasiszta megkülönböztetés) együtt. Érvénytelenné válnak a megkérdőjelezhetetlennek tekintett szocialista igazságok (például, hogy nincs mozgástér). Hitelességüket és érvényüket vesztik a korábbi mérőszámok, hiszen kiderült, hogy azokat a szocialisták politikai érdekeiknek megfelelően manipulálták. Vagyis a múlt lezárásával a kormányzati teljesítmény megítélésének új mércéi után kell, hogy nézzünk. Az új kormány ugyanis úgy gondolta, hogy az elmúlt évek kormányzati teljesítményét a magyar politikai közösség többek között azért sem fogadta el, mert nem a közös nevező megtalálására, hanem például - az irigységtényezőre apellálva - a mesterséges megosztottságok létrehozására törekedett. Nem lehet viszont jól kormányozni, ha egy kormány nem bírja az emberek támogatását. Ezért kerül a nemzeti érdek pragmatikus felfogása a középpontba. Vagyis a kormányzati teljesítmény megítélésének mércéje többé nem egy irányszám (GDP), nem a nemzetközi piaci környezet imperatívuszai (IMF), és nem is a balliberális értelmiségi vagy a reformközgazdász morális, illetve tudományos állásfoglalásba rejtett véleménye, hanem az egyszerű ember hétköznapi státusbiztonsága és igazságérzete.

Határvonás: a "forradalom" értelme

A régi lezárásával és az új korszak megnyitásával nemcsak egy sor előfeltevés, de egy szótár is érvényét vesztette. Az új kormány arra törekedett, hogy a szocialista bűvszavak varázsát egy új nyelvezettel váltsa fel - nem véletlenül talált mindez a régi szótár uralma alatt álló balliberális közegben zsigeri ellenállásra.
Mert a kormány által sokat hangoztatott "forradalomnak" csak a kormányzás logikája felől nézve van bármiféle értelme. Ezt a "forradalmat" ugyanis nem lehet sem kortárs politikatudományi rendszertanokkal, sem választási matematikával érvényteleníteni. A "forradalom" értelme ugyanis a múlttal való radikális szakítás. Mert a kormány hite szerint a kétharmados felhatalmazással történelmi esély mutatkozik a múlt kérdései körül körben forgó, a politikai megosztottságok uralta, húszéves átmeneti időszak és egyúttal a rendszerváltás lezárására. Mert a kormány úgy gondolja, hogy a jövő politikáját nem a megosztottságra, hanem az egységre kell alapozni. Az érdekegyesítés természetes terepe pedig egy politikai közösség életében a nemzeti ügyek politikája. A nemzeti érdek világos érvényesítéséhez viszont arra van szükség, hogy legyen egy közös célok elérésében érdekelt politikai közösség. Ebben az értelemben gondolta a kormány a nemzetteremtést megoldásra váró politikai feladatnak.
Ez a kormányzati célkitűzés "szüli meg" a még valójában létrehozás előtt álló új "rendszert": a "nemzeti együttműködés rendszerét". Ennek nem az az értelme, hogy már létrejött (még akkor is, ha a politikusok így is beszélnek róla), hanem a "kormányzati forradalom" irányáról ad útmutatást: az Orbán-kormány a magyar nemzetben (és az általa létrehozott összefogásban) a kormányzat sikerességét is biztosító erőforrást lát. Vagyis ennek a nyelvi leleménynek sincs köze semmiféle baljóslatú restaurációhoz. Akik ezt nem értik, azok éppen a politika lényegét, a semmiből teremtő politikai akaratot nem értik.
Ha pedig a nemzeti egység létrehozása nem csupán a jó kormányzás politikai előfeltétele, hanem célja, azaz tartalma is egyben, akkor nyilvánvalónak tűnik, hogy a cél elérésének vannak a kormányzat által megteremthető feltételei is, olyan feltételek, amelyek tudatos kormányzati lépésekkel létrehozhatók. Mint például: felül kell emelkedni a káros politikai megosztottságokon; olyan témákat kell a kormányzás vezérfonalává tenni, amelyek kiemelhetők a politikai állóháborúk logikájából (munka, rend, egészség, biztonság stb.); túl kell lépni az ideológiák korán; s nem a pártok versengését, hanem a kormányzati cselekvést kell elhelyezni egy "centrális politikai erőtérben". Azokat a kérdéseket pedig, amelyeket nem lehet a korábbi rossz beidegződésekből kiemelni, amennyire lehet, gyorsan le kell zárni.
Vagyis megítélésünk szerint a kormány az elmúlt száz napban nem csinált mást, minthogy rangsorolt, azaz preferenciákat rendezett. Mert vannak olyan kérdések, amelyek a kormányzás logikája felől nézve álkérdéseknek bizonyulnak, és korábbi átpolitizáltságuk és az általuk kiváltott parttalan viták folytán csak akadályozták a hatékony kormányzati cselekvést, mint például a közjogi méltóságok kinevezésének kérdése (gondoljunk bele, hogy az elmúlt ciklusban például nem tudott teljes létszámban ülésezni az Alkotmánybíróság, vagy hogy a pártok nem tudtak megegyezni az Állami Számvevőszék alelnöki pozíciójának betöltéséről). Mi éppen ezért úgy gondoljuk, hogy egyáltalán nem a fékek és ellensúlyok kiiktatásának dimenziójában értékelhetők a kormányzat személyi döntései. A kormányzat kinevezési gyakorlatának megítélésünk szerint semmi köze sincs semmiféle diktatúrához, mert ezek nem a politikai rendszer klasszifikációjának kérdésére, hanem a kormányzóképesség problémájára adott válaszként értett lépésként értékelhetők.
Mint ahogy így értékelhető a kormányzati szerkezet "forradalmi" átalakítása is. A "csúcsminisztériumi" struktúra politikai értelme nem elsősorban a mega minisztériumok létrehozásában, a költséghatékonyságban, a szakpolitikai dimenzió koncentráltabb érvényre juttatásában, hanem a kormányzati szerkezet megkettőzésében áll. Azaz, hogy a hivatalos intézményes struktúrán (ezek lennének a minisztériumok, a szó szoros értelmében vett végrehajtó hatalom, élén a hivatalosan ki-megnevezett tisztségviselőkkel) kívül vagy éppen azon túl létrejött egy, a kormányzás politikai és stratégiai feladatait magára vállaló, intézményes struktúrákban nem feltétlenül rögzített, "láthatatlan kabinet", a politikai kreativitás központja, élén Orbán Viktorral. Ennek az intézményi kreativitásnak természetesen számos nyomós indoka lehet: például ezzel a megoldással a kormány saját politikai mozgásterét növelheti, a "láthatatlan kabinetnek" így nem kell a hétköznapok állóháborúiban elhasználnia magát, hanem a kormányzás "igazi" kérdéseire koncentrálhat. Megítélésünk szerint ezeknek a kérdéseknek (vagyis azoknak a témáknak, amelyeket a kormány igazából fontosnak tart, s amelyek egyúttal saját teljesítményének értékmérőjéül szolgálhatnak) három nagy csomópontja volt az elmúlt száz napban:
1. azoknak a kérdéseknek a törvényi rendezése, amelyek a nemzeti összetartozást és egységet erősíthetik (szimbolikus politika);
2. az emberek hétköznapi státusbiztonságának javítását szolgáló kormányzati törekvések;
3. olyan gazdaságpolitikai lépések, amelyek az emberek gazdasági biztonságát fokozzák, s egyúttal alkalmasnak mutatkoznak a (belső) gazdasági növekedés beindítására.

Nemzeti egység: szimbolikus politika

A Fidesz már a rögtön a választások után világossá tette, hogy elsődlegesnek tartja azoknak a kérdéseknek a rendezését, amelyek a nemzeti összetartozást és egységet erősíthetik. Ilyennek gondolta a trianoni emléknapról szóló törvényt, a kettős állampolgárság megadását és a nemzeti együttműködés rendszeréről szóló nyilatkozat kibocsátását. A magyar kormány ugyanis nemcsak a Magyarország területén élő magyar állampolgárokban gondolkodik, hanem az egész Kárpát-medencei magyarsággal nemzeti erőforrásként számol. Az erőforrást nem elsősorban gazdasági és politikai értelemben érti, hanem olyan szellemi és morális közösségben gondolkodik, amelynek felhajtóerejét a nemzeti együvé tartozás és identitásérzet adja. Ezért ezekre az intézkedésekre elsősorban mint jóvátételekre is gondolt, amelyek gyógyírként szolgálhatnak a régmúlt (Trianon) és a közelmúlt (2004. decemberi népszavazás) sebeire. A kormány szándékait nézve tévedésnek gondoljuk azt a feltételezést, hogy a nemzeti együttműködés rendszere csak a magyar állampolgárokra vonatkozna, álláspontunk szerint ebbe az együttműködési rendszerbe a kormány mind a határon inneni, mind az azon túli magyar nyelvű többséget és a hazai kisebbségeket is beleérti. Sőt ennek a kérdésnek van egy kevésbé szimbolikus kifutása is, ami a politikai-gazdasági mozgástér szélesítése révén a közép-európai együttműködés gondolatát is magában foglalja.
A nemzeti együttműködés realizálásának vannak azonban feltételei: (köz) rend és gazdasági jólét - de mindenki számára.

Státusbiztonság: rend és közbiztonság

Az elmúlt közel három évben egy globális pénzügyi-gazdasági világválság alakult ki a földön. Maga a krízis kemény próba elé állította a nemzetállami és a nemzetközi intézményeket egyaránt. A kérdés a szűkebb nemzetközi térben - az Európai Unióban - elsősorban akként vetődött fel, hogy a krízis a gazdasági alrendszeren belül megállítható, vagy tovább rombolja a társadalmi integrációt egy szociális válság képében. Megnyugtató, hogy Nyugat-Európában az állam erős és aktív, a társadalmi szolidaritás működik, a jóléti állam intézményrendszere pedig képes volt eddig is minden komolyabb politikai, gazdasági és társadalmi krízis negatív hatásait kezelni. Magyarország azonban nem volt ilyen szerencsés helyzetben: a pénzügyi-gazdasági krízis eszkalálódása a szociális szférában ugyanis már 2006 végétől - vagyis a globális válságot jóval megelőzően - egyértelműen beazonosíthatóvá vált. A magyar állam ugyanis gyenge, lezüllött állapotban volt, a 2009 tavaszi kényszerű kormányfőváltás nem oldotta meg az évek óta tartó hitelességi deficitet, a jóléti állam intézményrendszere a nyugat-európai értelemben soha nem épült ki, sőt a társadalmi szolidaritás is romokban hevert. Mindezt betetőzve a Bajnai-kormány a pénzügyi-gazdasági válság negatív hatásait úgy kívánta orvosolni, hogy további jelentős forrásokat vont ki a szociális-egészségügyi és oktatási ellátórendszerből, ezzel is további zavarokat okozva a társadalmi újratermelés amúgy is göröngyös folyamatában.
Többségi szakértői közmegegyezés alakult ki arról, hogy az utóbbi években az állam képtelenné vált az alapvető gazdasági és szociális problémák kezelésére, a szolidaritás és a méltányosság mindenkinek kijáró biztosítására, sőt a magyar társadalom többsége úgy vélekedett, hogy az államot megtestesítő rendvédelmi szervek több esetben alkalmatlannak bizonyultak a közbiztonság szavatolására is. Ezt a szakértői és társadalmi percepciót igazolta vissza a 2010-es tavaszi parlamenti választások végeredménye: a kétharmados kormányzati parlamenti többség (Fidesz-KDNP) létrejötte és az MSZP történelmi veresége.
A Fidesz ezekre a társadalmi zavarokra és kockázatokra, illetve az ezekből származó, a magyar társadalom integratív kereteit bomlasztó jelenségekre sokkal nagyobb figyelmet fordított, mint a 2002 óta kormányzó szocialista párt. A Fidesz stratégái világosan látták, hogy a 2010-es választások kimenetele elsősorban attól függ, hogy a társadalom túlnyomó többsége mely pártnak hiszi el leginkább, hogy az képessé válhat arra, hogy az akut gazdasági, szociális és közbiztonsági kockázatokat kezelni legyen képes akár már a közeljövőben. Így a Fidesz és a KDNP pártszövetségének közös választási, majd kormányprogramjának vezérmotívumává az egyének szintjén megragadható státusbiztonság fogalma vált, legyen szó családi, szociális biztonságról, munka-, köz- vagy akár egészségbiztonságról.
Az áprilisban lezajlott országgyűlési választások egyik kiemelt témájává a közbiztonság kérdése vált. Okkal, hiszen az országban az elmúlt nyolc évben egymást érték a súlyosabbnál súlyosabb bűncselekmények, a mindennapi élet szerves részévé vált az állampolgárok biztonságát és tulajdonát veszélyeztető megélhetési bűnözés. Az új kormány világossá tette, hogy egy erős és aktív állam ezt tovább nem engedheti. Ráadásul a választásokon megnyilvánuló egyértelmű választói akarat is arra kötelezte a parlamentet és a kormányt, hogy a választási programban megfogalmazott és a választók által támogatott büntetőpolitikai intézkedések a lehető leghamarabb törvényerőre emelkedjenek. A kormányprogramnak a rend megteremtésére vonatkozó fejezete leszögezte: "nemzeti ügy és nemzeti érdek, hogy Magyarországon rend legyen, amely igazságot szolgáltat, szigorú törvényeket alkot, mindenkinek védelmet garantál, új politikai értékrendet alakít ki, és ezzel megteremti a nemzet felemelkedését". Hangsúlyozza a program továbbá, hogy a kormány soha nem fogja megengedni, hogy a rendteremtés vagy az erőszak jogát bárki az államtól elragadja, és azzal visszaéljen.
A kormány a parlamenttel karöltve a száz nap alatt megteremtette az új rend alapjait: az Országgyűlés a nyár folyamán több ponton szigorította a büntető törvénykönyvet, módosította az alkotmányt. Bevezette a "három csapás" intézményét, s ezzel lehetővé tette, hogy a bűnhalmazatban lévő legsúlyosabb bűncselekmények büntetési tételének felső határa a kétszeresére emelkedjen, amennyiben azok közül legalább három, személy elleni erőszakos cselekmény. A szigorítás mögött az a jogos társadalmi elvárás fogalmazódott meg, hogy a jövőben súlyosabb szankciót vonjanak maguk után a kirívóan erőszakos bűncselekmények. A büntető törvénykönyv szigorítása kiterjedt arra is, hogy a jövőben a kommunizmus bűneit nyilvánosan tagadókat is büntetni rendeli a holokauszt tagadása mellett, miközben a pedagógusok ellen elkövetett erőszakos cselekményeket is szigorúbban szankcionálja. Sajnálatos módon az utóbbi években jelentősen elszaporodtak a tanárokkal szembeni erőszakos cselekmények, így szükségszerűnek bizonyult, hogy a büntetőjog fokozottabban védje a közoktatásban dolgozó pedagógustársadalom tagjait.
Ez a fokozott védelem biztosítása iránti igény fogalmozódott meg a belügyminiszter által benyújtott közbiztonsági csomagban is, melynek legmarkánsabb része a tulajdon elleni szabálysértésekkel szembeni hatékonyabb állami fellépésben öltött testet. A büntető törvénykönyv módosítása ugyanis lehetővé teszi az elkövetőkkel szembeni elzárás-büntetés kiszabását, aminek önmagában is visszatartó ereje lehet a jövőben. Fontos változás továbbá, hogy a szabálysértések felderítését az ilyen jellegű tapasztalattal nem rendelkező jegyző helyett az ez irányú ismereteket szerzett rendőrség hatáskörébe utalja a törvény, miképpen az is, hogy egy alkotmánymódosítás révén a bírósági titkárok ezután elsőfokú hatáskörben szabálysértéseket bírálhatnak el, és ezekben az ügyekben akár elzárást is kiszabhatnak.
A legfontosabb változás azonban az, hogy a kormány a társadalom számára újra láthatóvá tette a rendőrséget. A közterületek rendjének fenntartása, a városok és községek biztonságossá tétele ugyanis elképzelhetetlen preventív, határozottabb rendőri jelenlét, a jogellenes, zavaró eseményekre való gyors és hatékony reagálás nélkül. A Belügyminisztérium a kormány felállása után indított akcióban mintegy hatszáz új rendőrt vezényelt Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe, de növelte az állomány létszámát több olyan térségben is, amely közbiztonsági szempontból "fertőzött" területnek minősíthető. Jelentős változásokat száz nap alatt ezen a téren természetesen nem lehet elérni, ugyanakkor ezek a lépések egyértelműen bizonyítják, hogy a kormány alapvetően más biztonságfilozófiát vall, és lényegesen eltérő közbiztonsági gyakorlatot alkalmaz, mint szocialista elődje.

Státusbiztonság: gazdasági biztonság és nemzeti önrendelkezés

A kormányváltás a gazdasági kormányzás megváltozott elvek szerinti keretrendszerbe foglalását is magával hozta. A gazdaságpolitikai kurzus az elmúlt nyolc évben a mérőszámok kánonjogán alapult. Olyan maastrichti kritériumrendszernek akart a kormány görcsösen megfelelni, melynek elavultságát a franciák vagy a németek is a mai napig firtatják. A kormány éveken keresztül minden gazdaságpolitikai megfontolást egyetlen célnak, az államháztartási hiány mielőbbi lefaragásának rendelt alá, ami óriási áldozatokat kívánt meg a magyar gazdaságtól és a társadalomtól.
A társadalmi érzékenység és nemzetpolitikai vízió nélküli restrikciós politika a '89-ben létrejött washingtoni konszenzus rossz beidegződéseként marad ránk, mely a költségvetési hiány csökkentése mellett azonnali privatizációt és deregulációt is követelt tőlünk. A modellt a balliberális kormányzatok híven követték, de az sem nálunk, sem máshol nem hozta meg a nemzetek felemelkedését. Magyarország maradék gazdasági önrendelkezése elpárolgott, a társadalom lelki- és egzisztenciális állapota leromlott, a reprodukciós alrendszerek helyzete kilátástalanná vált.
Aztán jött a gazdasági világválság, mely a maga húsbavágó módján érzékeltette, hogy a piac önkorrekciós mechanizmusa működésképtelen, a nemzetközi szubszidiaritás elve pedig csak annyiban érvényesíthető, amennyiben az a segítségnyújtónak is hasznot hoz. A neoliberális logika megkérdőjelezői közé (például a Nobel-díjas Joseph Stiglitz vagy Paul Krugman) váratlanul olyan "önkritikusok" is felsorakoztak, mint Soros György.
Az új kormány ennek a paradigmaváltásnak és az elmúlt húsz év zsákutcáinak a fényében alakította ki gazdaságpolitikájának új zsinórmértéit. A kormány az elmúlt száz nap alatt nem vált a kapitalizmus ellenségévé, de úgy gondolja, hogy az aktív és cselekvőképességét visszaszerző állam a szabad piac működésének hatékonyságát is javíthatja. A kormány szerint fontos a nemzetközi piacok mozgásához, felhajtó erejéhez történő alkalmazkodás, de az nem lehet egyedüli vagy elsődleges megoldás.
Az új gazdaságpolitikai stratégia nemzetállami keretek között gondolkodik, saját erőforrásain keresztül is kísérletet tesz versenyhelyzetének javítására, mindeközben az állam, a piac és a társadalom közötti új egyensúly kialakítására törekszik. Nem a piacellenesség, hanem a szolidaritás kiépítése miatt van szükség a bankadóra, a fizetési plafon meghúzására vagy a végkielégítések megadóztatására a közszférában. A kis- és közepes vállalkozásokat segítő Széchenyi-terv célja szintén nem a multinacionális szektor ellen szól; mindössze azon a helyzeten igyekszik változtatni, hogy a munkavállalók közel hatvan százalékát foglalkoztató kis- és középvállalkozások (kkv) csak a GDP húsz százalékáig tudják kivenni a részüket a nemzeti össztermék előállításából. A szektor célzott tőkéhez juttatása a magyar gazdaságpolitikai autonómia megerősítésének a záloga. Annak a laissez faire, laissez passer típusú gondolkodásnak a végét jelenti, amely miatt például a kkv-k számára kiírt gazdasági operatív programokon éveken keresztül a nemzetközi óriáscégek leányvállalatai jutottak milliárdos forrásokhoz.
A magyar gazdaság függetlenségét, mozgásterének kiszélesítését és Magyarország versenyképességének helyreállítását szolgálja a privatizáció leállítása, a nemzetstratégia rendszerek (földvásárlási előjog, energetikai szektor, közlekedési vállalatok fejlesztése, vízközművagyon megőrzése, a Malév visszavásárlása stb.) megerősítése, a korábban elkótyavetyélt közvagyon miatti számonkérések megindítása, az IMF szarvának letörése vagy éppen egy új kelet-közép-európai együttműködés megszervezése Lengyelországgal és Romániával együtt.
Az új gazdaságpolitikai stratégia nem az individuumot, a tömeget mint a fogyasztás résztvevőjét, hanem az embert és a közösséget mint a társadalom szerves részeit helyezi a közgazdaságtanról való gondolkodás középpontjába. A társadalom biztonsága, államba vetett bizalma és jó lelkiállapota szintén az új egyensúly feltételei, melyek nélkül hosszú távon nem működhet hatékonyan a gazdaság. A termelés növelése és a gazdasági növekedés megteremtése mellett az új kormány ezért állítja vissza a gyes jogosultsági időszakát, kísérli meg a devizahitelek visszaváltását, vagy rendeli el a kilakoltatási moratóriumot a bajba jutott devizahiteles számára.

Régi léptékek - új mércék

Megítélésünk szerint a kormány első száz napja a címszavak szintjén a következőképpen összegezhető:
1. egyértelmű és radikális határvonás az elmúlt (nyolc, illetve húsz év) és az új kormány felállásával kezdődő időszak között - ez a "forradalom" értelme.
2. rangsorolás, azaz preferenciák rendezése, mert vannak "igazi" kormányzati feladatok, és vannak álkérdések, amelyek azért károsak, mert az általuk kiváltott meddő viták akadályozzák a kormányzati cselekvés eredményességét;
3. az "igazi" kormányzati feladatok megfogalmazása: ezek elsősorban az emberek hétköznapi státus- és gazdasági biztonságérzetével összefüggő kérdések, és ezek szoros összefüggésben állnak a nemzeti erőforrások felszabadításának programjával;
4. a sikeres kormányzati cselekvés feltételeinek megfogalmazása: mivel az Orbán-kormány a magyar nemzetben (és az általa létrehozott összefogásban) a kormányzat sikerességét is biztosító erőforrást lát, ezért feladatának tekinti, hogy olyan kérdéseket állítson a kormányzás homlokterébe (egyfelől szimbolikus, másfelől olyan hús-vér, a gazdasági jóléttel is összefüggő törekvések, mint a gazdasági önrendelkezés visszanyerésének programja), amelyek körül szélesebb nemzeti egyetértés hozható létre;
5. ezek az "igazi" kormányzati célok és végrehajtásuk társadalmi fogadtatása lesz majd a kormányzat hite szerint a kormányzati teljesítménymérés hiteles mérőónja.
Vagyis a kormányzás elején tartunk. Megítélésünk szerint az Orbán-kormány az elmúlt száz napban nekikezdett egy súlyos örökség felszámolásának, és kijelölte azokat a pilléreket, amelyeken teljesítményét majd mérni lehet. Rangsorolt és preferenciákat rendezett. Ott pedig, ahol lehetett, megpróbált gyors eredményeket felmutatni. Eközben természetesen elkövetett jó néhány hibát. Ezeket mi azonban a kormányzati szándékok koherenciája felől nézve nem stratégiai iránytévesztésnek, hanem elsősorban kormányzati szerencsétlenkedésnek tekintjük. A régi léptékek (száz nap) ugyanis nem biztos, hogy alkalmasak az új mércék tesztelésére.