Négy évvel ezelőtt azt mondta, többek között azért szeretne polgármester lenni, mert itt valóban lehet alkotni, szemben a parlamenti ellenzéki munkával, ahol az ember sokszor csak arról beszélhet, mit tenne, ha döntési pozícióba kerülne. Ilyen szempontból teljesültek az elgondolásai?
A válaszom mindenképpen igen, még ha nem is minden tervünk, ötletünk valósult meg. Szerettük volna például sétálóutcává alakítani a Márvány utcát, vagy előkészíteni a Böszörményi úti promenád kialakítását, ezekre azonban nem volt módunk, hiszen a gazdasági válság az önkormányzatoknál is éreztette a hatását, így döntenünk kellett, minek a megvalósítására van lehetőségünk. Ezért aztán a MOM-Sirály utca-Gesztenyés kert területen található új városközpont létrehozása került az első helyre, többek között azért, mert ehhez jelentős uniós támogatást is sikerült nyernünk. A munka tavasszal kezdődött és amikor jövőre befejeződik, azt gondolom, minden hegyvidéki büszke lehet majd rá.

Tehát azért voltak teljesült tervek is, nem csak elhalasztott feladatok.
Természetesen. Hiszen átadtunk két új óvodát és befejeztük a sportcsarnokot is, ami olyan nagyságrendű beruházás volt, amit kormányzatok szoktak megvalósítani, nem kerületi vagy városi önkormányzatok. Ehhez sem uniós, sem kormányzati, de még fővárosi támogatást sem kaptunk.
És amire még ennek kapcsán büszkék lehetünk, úgy tudtuk üzemeltetésbe adni, hogy ez egyetlen fillérjébe sem kerül a XII. kerületnek, sőt, annyi bevételünk van belőle, amivel a beruházás kamattörlesztését tudjuk finanszírozni. Pedig egy ekkora létesítmény fenntartása drága üzem, milliós havi gáz- és villanyszámlákkal, s azt is tudjuk, hogy amíg máshol elkészült, vagy félig elkészült sportcsarnokok álltak le, konganak üresen, a mi sportcsarnokunk jól működik. Mint az előbb említettem, elkezdtük a Sirály utca, a Gesztenyéskert és a MOM Művelődési Központ felújítását is. A Csörsz utcai MOM talán az egyik utolsó, az ötvenes évek építészetét idéző, sztálinbarokk épület.

A felújítás során számos kérdésben hosszas küzdelmet folytattunk a Műemlék Felügyelettel. Az is például hosszú tárgyalások eredménye volt, hogy a fém ablakkereteket korszerűbbre cserélhessük. Voltak egészen abszurd pillanatai is az egyezkedésünknek, például amikor azt kérték, állítsuk helyre azt a tört metlahit is, amit 1952-ben a Tüzép-telepek tört csempéiből raktak össze; nos, ekkor azért megmakacsoltuk magunkat. Így kívülről egy műemléki helyreállításnak fogtunk neki, belülről viszont egy modern, korszerű rendezvényközpont, a földszint alatt kiállítóterem, ez alatt pedig kétszintes mélygarázs épül. És közvetlenül mellette, a Sirály utcából kialakított téren és a MOM kertjében megújult környezetben tudjuk elhelyezni majd a méltán népszerű kerületi Biopiacot is.

Erre az építkezésre a legbüszkébb az elmúlt négy évből?
Ez a nagyberuházás kétségtelenül a leglátványosabb fejlesztésünk, vannak azonban olyan sikerek, amelyek nem téglában, cementben, vagy építményekben öltenek testet. Rendkívül fontosnak tartom például ma Magyarországon a közösségépítést, az emberi kapcsolatok létrehozását kerületi, helyi szinten is. Mi itt a Hegyvidéken már megvalósítottuk, hogy minden kerületi iskolás legalább egyszer határon túli magyarlakta területekre menjen kirándulni. Erre a kezdeményezésre nagyon büszke vagyok, s örülök, hogy ezt a programot immár módunk van országos szintre is emelni.

Elkezdtük a XII. kerületben a mindennapos testnevelés bevezetését is, felmenő rendszerben, egyelőre az első és második osztályban. Volt még egy programunk, nevezetesen az, hogy a harmadikos gimnazista gyerekek egy-két hetet töltsenek karitatív munkával. Ezek a fiatalok eddig megtapasztalhatták, hogy milyen az, ha róluk gondoskodnak, most azonban önkéntes alapon ők segíthetnek másoknak.

Mennyire jellemző a szolidaritás erre a korosztályra?
Akadtak, akik furcsállták az elképzelést, az induláskor volt olyan szülő, aki bíráló levelet írt, amelyben hosszasan részletezte az ENSZ gyermekmunkáról szóló rendelkezéseit. Aztán szerintem mindenki számára világossá vált, hogy egyrészt egyetlen gyereket sem kötelezünk munkára, másrészt ez valóban karitatív segítség, és ezek után már nem hallottunk bírálatokat. Olyan iskolánk is volt, ahol az adott évfolyam közel fele jelentkezett, és sok köszönőlevelet is kaptunk, amiért elindítottuk ezt a kezdeményezést. Nagyon jó programnak érzem, amelyet mindenképpen folytatni szeretnénk, és remélem, más kerületekben, településeken is lesznek követőink.

Budapesten a botrányokról szólt az elmúlt négy év, a fideszes vezetésű kerületeket viszont, így a Hegyvidéket is, elkerülték az erzsébetvárosihoz, terézvárosihoz, Hagyó Miklóséhoz hasonló kínos ügyek.
Ez nyilván nem a véletlen műve. Mi mindig az átlátható gazdálkodásra törekedtünk, sőt itt a Hegyvidéken arra is, hogy a helyieknek legyen beleszólásuk az általuk befizetett pénz elköltésébe. Így például az utak felújítására beszedett kommunális adó felhasználásáról nem az önkormányzat rendelkezik, hanem a társadalmi munkában dolgozó Hegyvidéki Útfejlesztési Testület tagjaival egyeztetve születnek a döntések. Közösen döntjük el, melyik utcát, járdát vagy éppen lépcsőt mikor tegyük rendbe. A HUT tagjai, miután végigjárják a saját körzetüket, beszélnek az ott lakókkal és mérlegelik a sorrendet. Ilyen lelkiismeretesen, alaposan egyetlen hivatal sem tudott volna határozni, mint ez a kerületben élő ötvenöt ember.

Egy másik, a balliberális oldal által kreált botránynak viszont részese volt a kerület: sokáig bizonytalan volt a turulszobor sorsa. Megkönnyebbült, amikor lezárult ez az ügy?
Amikor 2006-ban megválasztottak polgármesternek, még sokkal egyszerűbb és gyorsabb megoldásban reménykedtem. Abban bíztam, sikerül az akkor rendelkezésre álló jogi keretek között méltányos kompromisszumot kötni a főváros vezetésével. Ezért javasoltuk, hogy a Turul legyen a kerületi katonai áldozatok emlékműve, és mi állítunk egy másik szobrot is a Hegyvidéken a civil áldozatoknak. Hamar rá kellett azonban ébrednem, hogy Demszky Gáboréknak nem a békés megegyezés, hanem a feszültség fenntartása az érdekük. A kormányváltás után aztán a végleges megoldás érdekében megváltoztattuk a jogi kereteket, ami esedékes is volt, hiszen abszurdnak tartom, hogy Magyarország több mint háromezer önkormányzata közül a huszonhárom fővárosi kerület gyámság alá volt helyezve, s nem dönthette el, milyen emlékművet állíthat saját közterületein.

Az elmúlt húsz évben, például a Turul kapcsán is láthattuk, hogy ez működésképtelen dolog, és nem is volt helyes, hogy egy rosszul kitalált politikai vétójog miatt a Hegyvidék, Óbuda vagy a II. kerület kevesebb szabadságot élvezett, mint mondjuk Sárbogárd. Most már egyenlő jogokkal bírnak a budapesti helyhatóságok ezen a területen.

Húsz év után nem Demszky Gábor lesz a főpolgármester. Könnyebb lesz nélküle?
Bár a szocialista kormány után az eddigi budapesti vezetés is távozik, de az örökségük itt marad. Arra nem számítok, hogy ezután korlátlanul lesz majd pénz mindenre, hiszen a kasszát kiürítették, az országot és természetesen a fővárost is eladósították. Ez persze még nem jelenti azt, hogy a helyzet teljesen reménytelen és nem lehet építeni, alkotni. Az ezredforduló környékén történt, hogy Varga
Mihállyal arról beszélgettem, mire mennyi pénz kellene az oktatásban. Egyszer csak viccesen azt mondta: ja, hát sok pénzből könnyű sikeres oktatáspolitikát csinálni, az igazán nagy kihívás és munka az, hogy kevés pénzből legyen jó oktatásunk. A helyzet itt is hasonló. Nagy munka vár mindannyiunkra a következő években, az igazi változás pedig nem az lesz, hogy mostantól majd dúskálnak a pénzben az önkormányzatok, hanem egy teljesen más szemléletmód alapján kell dolgoznunk.

Van egy mondás, mely szerint a céltalan hajósnak minden szél rossz; ha ezt megfordítjuk, arra jutunk, hogy aki jól választja meg a célt, az a legkisebb szelet is ki tudja használni. Erre kell törekednünk Budapesten is, ezért kell dolgoznunk, képviselőknek, polgármestereknek, köztisztviselőknek és itt élőknek egyaránt. Mindenesetre húsz év hihetetlen hosszú idő. Érdemes belegondolni, hogy amikor Demszky Gábor főpolgármester lett, még Antall Józsefnek hívták a miniszterelnök és Horváth Balázs volt a belügyminiszter. Azóta kormányok, kormányfők, köztársasági elnökök, tárcavezetők, politikusok jöttek-mentek, de Demszky egészen mostanáig maradt. Megérett az idő a változásra.

Bándy Péter