Ebből logikusan adódnék, hogy az így bekerültek teljesítményét a zárthelyiken és a vizsgákon is majd külön pontrendszer szerint értékelik, de szerencsére az elképzelés nem ennyire következetes. Magyar Bálint ugyanis azt ígéri: mentori programot dolgoznak majd ki, hogy az egyetemen segítséget nyújtsanak tanulmányaikhoz a hendikeppel indulóknak. A javaslatnak ez a része a legérdekesebb, ebből derül ki ugyanis, hogy a tárca tulajdonképpen tudja, mit kellene csinálnia, mégsem azt teszi.
Mert hogy valóban nem a felvételiknél kellene segíteni, hanem a tanulmányoknál, s persze nemcsak a felsőoktatásban, hanem az általános meg a középiskolákban is, továbbá nemcsak a néhány felvételizőnek, hanem az összes hátrányos helyzetű tanulónak. Vegyük például az egyik kedvezményezetti kört, az állami gondozottakét, ahol az államnak hosszú éveken át volna lehetősége arra, hogy segítsen. Ha ez eddig nem ment, akkor nem a legkisebb ellenállás irányába kell haladni, hanem még több pénzt és energiát kellene szánni az ügyre. Mert hogy abban az egyben teljesen igaza van a kormányzatnak: Magyarországnak az egyik legfontosabb ügye, hogy a hátrányos helyzetű fiataloknak igenis legyenek felemelkedési esélyeik.
Éppen ezt figyelembe véve ér roppant keveset a felvételi ponthatár csökkentése, amely csak keveseknek ad valamit, holott ugyanilyen fontos volna segítséget nyújtani egy jól menő szakma vagy az érettségi megszerzéséhez is.
De persze mindez bonyolult, meg sokba is kerül, sokkal egyszerűbb hozni egy rendeletet, s az egészet rátolni az egyetemekre, oldják meg a belőle eredő problémákat, feszültségeket. A kormány meg hátradőlhet, hogy igazán mindent megtett a szegényekért.
Mellékszál, de azért érdemes felidézni a javaslat egyik indokát. A miniszter ugyanis megmagyarázta, hogy a támogatottak senki elől nem veszik el a helyet, mert hogy a népességcsökkenés miatt amúgy is kevesebb a diák, vagyis aki teljesíti a felvételi ponthatárt, azt felveszik. Erről az indoklásról a legmegértőbb jelző az, hogy értelmezhetetlen. Ha ugyanis senki elől nem vennék el a helyet, akkor nem lenne szükség a pontszámkedvezményre, mert anélkül is bejutnának. A valóság ezzel szemben az, hogy meghúzzák mondjuk 90 pontnál a vonalat, de a hátrányos helyzetűek bekerülhetnek 72 ponttal is, akkor ebben az esetben vélhetően a 89, 88 és 87 pontosok elől veszik el a helyet, egyébként ugyanis velük lehetne feltölteni a létszámot.
Mindent egybevéve van valami bámulatos abban a hitben, hogy egy rendelettel mindent meg lehet oldani, s hogy a tünetek kezelése egyszersmind a gondok orvoslását is jelenti. Kicsit hasonló a helyzet, mint a cigányoktatás körül kialakult vitákban, ahol az tűnik az egyetlen kérdésnek, hogy a romák és a nem romák egy osztályba járjanak-e. Világos: rossz és felháborító, ha szegregációs céllal alakulnak magániskolák. De nem lehet a kormányzati siker non plus ultrája, hogy egy osztályban tudják-e tartani a tanulókat, ha közben nem sikerül elérhetőbbé tenni a fő célt, azt, hogy a cigány fiatalok elvégezzék és a továbbtanulás esélyével hagyják el az általános iskolát.
Az egyetemnek az a feladata, hogy a lehető legjobb diákokat vegye fel. Az államnak meg az, hogy megteremtse azokat a feltételeket, amelyek révén a hátrányos helyzetűekből is legjobbak válhatnak. Fölösleges a kettőt összekeverni.

Sztankóczy András - Magyar Hírlap
2003. október 2.