Gyurcsányig azonban létezett valamiféle erkölcsi minimum, ha úgy tetszik, kötelező tiszteletérzet a magyar történelem iránt, amely megakadályozta, hogy nyíltan rongynak tekintsék honfitársaikat. Medgyessy Péter, ha áruba is bocsátott nemzeti érdeket, azt legalább szemlesütve, arisztokratikusnak szánt hebegéssel tette. Medgyessy a maga módján úr volt. Gyurcsánynak nem voltak ilyen skrupulusai, nemcsak hátba szúrta politikai mentorát, nemcsak szembeköpte a magyarokat - éljenek azok közel vagy távol -, hanem büszke is volt rá.

Áru a magyar!

2004. november 12. - a Máért de facto megszüntetése volt az egyik utolsó lépés a december 5-i népszavazás lejáratására kieszelt kampányban. Gyurcsányék minden lehetőséget megragadtak arra, hogy magyart és magyart szembeállítsanak. Azokat a bizonyos politikai és emberi árkokat ők kezdték ásni, amikor kórházon és iskolán élősködő otthontalannak állították be az erdélyi és felvidéki magyart. S az internacionalizmust dollárglobalizmusra cserélt MSZP-ben, magas erkölcsiségű értelmiségi holdudvarában egyetlen ember sem akadt, aki felállt volna és megkérdezte volna: a magyar nektek nem ember? Szolidárisak vagyunk a kékbálnától a szudáni menekültig mindenkivel, de a határon túli magyar, az nem ember?

Nem, az nekik nem az volt. Az áru volt.

A tragikus népszavazás után Gyurcsány tudta, hogy immár mindent és mindenkit eladhat. Nemcsak idehaza, a Kárpát-medence magyarlakta területein is. Úgy gondolta, hogy december 5. után a határon túliak szakítanak az anyaországgal, árulót fognak látni egymásban. Úgy gondolta, hogy ezzel megtörheti a gerincüket, az erkölcs elvesztésével csak a pénz marad, abban meg ő az úr. Szabadon adhat-vehet.

Ennek az üzletelésnek volt a leglátványosabb példája a Ficóval folytatott macska-egér harc, amelyből a felvidékiek kárára mindketten belpolitikai hasznot reméltek. Ezért van ma Szlovákiában még mindig kirekesztő nyelvtörvény, s ezért döntött a szlovákiai magyarok egy része is, hogy értéket pragmatizmusra cserél. Ezért döntött a beolvadás, az asszimiláció mellett, mert elhitették vele, hogy nem lehet egyszerre jó magyar és törvénytisztelő szlovák állampolgár.

Pedig de. Április után az új magyar külpolitika azért tudott gyors eredményeket elérni, mert kimondta: a magyar hazafiasság vállalása nem zárja ki, hogy alkotó és hasznos tagja legyen valaki egy másik államnak. A kettős állampolgárság nem ötödik hadoszlopot teremt, hanem új lehetőséget ad a szülőföldön való boldogulásra. Aki nem politikai kampányterméknek, árucikknek nézte a magyart, az ezt megértette itthon és a határon túlon is.

Ne hagyd a magyart!

A magyar-magyar csúcs újbóli összehívása azt jelenti, hogy Budapest ismét számít minden magyarra. Nem kihasználni akarja őket, velük együtt akar gondolkodni. Kár szépíteni, az elmúlt húsz év jobboldali kormányai idején is előfordult, hogy kioktatni rendelték fel a Parlamentbe a határon túli politikust. Most a Máértra úgy jöttek, hogy megkérdezték tőlük, miről akarnak beszélni. Ők mondják meg, mire van szükségük, miben segíthet az anyaország.

S igen, miben segíthetnek ők! Mert a határon túli magyar nem költségvetési nyűg, hanem komoly segítség lehet. A Kárpát-medence kulturális és gazdasági egységének újbóli megteremtése a válságból is kiutat mutat.

Ez nemzetpolitika, ez működő realitás. Ami nem cserélhető sem látványkokárdás bomberdzsekire, sem pragmatizmusnak csúfolt gyáva önfeladásra.

Ez a magyar érdek.