fidesz.hu főoldal
Hírek
Interjú
Publicisztika
Európai Unió
Mondatok
Kádár és a pap
2010. november 24., 09:38
Alig hallani valamit korunk hőséről, szegény Horn Gyuláról. Méltatlanul elfeledte őt pártja is, pedig mennyi puszit kapott annak idején szocialista nőrajongóitól egy-egy kongresszus előtt.

Ma már persze képtelen lenne azokra a nagy felszólalásokra, amelyeket súlyos betegsége előtt ejtett meg. Előfordult ugyan, hogy a Hét egyik akkori adásában "technikai okok miatt" feliratozni kellett a beszédét a képernyőn, de mindenki megbocsátotta neki ezeket a szenvedélyeiből adódó kisiklásokat. Elvégre a Gyula az a Gyula volt! Csak így emlegették a pártban, bizalmasan és szeretettel.

Tény, hogy Horn emelkedett a legmagasabbra a régi káderek közül. Sőt annál is tovább. Nem tudni, hogyan esett, de végül is ő "privatizálta" a régi párt elit tagjai közül a határnyitást, a németek pedig hittek neki. Ez nemcsak azt jelenti, hogy lelkesen és áldozatosan támogatták például Cölöpök című könyvének megjelenését és nyugati terjesztését, de egy rossz szót sem szóltak akkor, amikor Horn a miniszterelnöki székbe huppant 1994-ben. Pedig nagyon is jól ismerték 1956-os múltját. Még azt is meg tudták volna mondani, hogy hányas pufajkát hordott...

Németh Miklós, szintén az egykori elit tagja, Magyarország egykori miniszterelnöke most azt állította a Hamvas Béla Asztaltársaság rendezvényén, hogy Hornnak semmi köze sem volt a határnyitáshoz. Nem volt benne abban a szűk csapatban, amely ezt lezongorázta. Persze hogy nem. Hiába hetvenkedett Horn, csak a naiv Nyugat hihette el, hogy Magyarország, közelebbről pedig Horn Gyula a megfelelő moszkvai engedély és koordináció nélkül megnyithatta a keletnémet menekültek előtt saját határát. Nemcsak a Vörös Hadsereg állomásozott még itt az országban, de egy igen felkészült KGB rezidentúra is.

Németh Miklós is feltűnően szűkszavú volt ezen az estén, igaz, ha az egész történetet végig szerette volna mondani, akkor másnap hajnalig marad az egész asztaltársaság és hallgatósága.

Egyébként tisztelet a kivételnek, de olyan, mintha álomba szenderültek volna a történészeink. Vagy a félelem bénítja a kutatókedvüket még húsz évvel a rendszerváltás után is? Vagy élnek még a kartonos emberek, és élnek a rendszer maradványai is, amelyek takargatják őket?

Márpedig a közvéleménynek mindent tudnia kellene az egyébként titokzatos nyolcvanas évekről. Hülyén hangzik, de ez afféle fontos társadalmi és nemzeti érdek is, mert lehet, hogy kellő ismeretek birtokában másként szavazott volna a közönség. Nemcsak 1994-ben, de például 2002-ben is, merthogy ez az év számít igazán a kádári nosztalgia utolsó nagy feltámadásának. Vagy mondjuk úgy: feltámasztásának.

Például Kádárról is tudni kellett volna, hogy ostoba módon engedett Fekete János tanácsainak. Az eredmény? Az ország végzetes eladósodása. Fekete János személye, elkötelezettsége és működése későbbi államférfiak számára is igencsak megszívelendő tanulsággal járhatott volna.

De tudni kellett volna azt is a visszavágyott rendszerről, hogy már 1981-ben adósságcsapdába és súlyos csődhelyzetbe került, ezt Németh Miklós és Pozsgay Imre ki is mondta annak idején. Persze szigorúan zárt körben. És egy árnyék a háttérben. Nem Paul Lendvai az?

Kádár egyébként is nehezen tartotta a tempót. Mire Gorbacsov főtitkár lett 1985-ben, Kádár már két generációval le volt maradva. Nemhogy Gorbacsovval, de megdöbbentő módon már Brezsnyevvel sem tudott azonosulni lelke mélyén. Na igen, Kádárt Hruscsov ültette a hatalomba. És ki tudná feledni azokat a régi, szép napokat...

Pozsgay Imre szerint Horn Gyula annyira "progresszív" politikus volt, hogy még 1988 februárjában is azt hangoztatta, Kádár nélkül nincs felemelkedés. Hát igen, összekötötték a két derék férfit a bosszú dicsőséges napjai.

Valójában Koltay Gábor Mindszenty filmjéből tudjuk, hogy Kádár papot kért utolsó napjaiban. Először Grósz Károly szerette volna meggyóntatni őt, de neki nem sikerült.

A papnak viszont igen. Ha ez igaz, akkor szörnyű dolgokat tudhat az atya. Kár, hogy nem történész.

(Sinkovics Ferenc, Magyar Hírlap)