Az elmúlt húsz évben a magyar külpolitika erre számos választ adott. Ne szépítsük: zömében rosszat. Hol történelmet kértünk számon, hol ostoba oroszellenességben éltük ki a múlt dühét, hol értelmetlen alkukat vagy egyszerűen prostiüzletet kötöttünk Moszkvával. Előbbiben többnyire a magyar jobboldal hibázott, utóbbi Horn Gyula "oroszbarát" vállalkozóinak az érdeme. Utoljára pedig - olcsó rongyként - Gyurcsány Ferenc árusította ki a kétoldalú kapcsolatokat. Félreértés ne essék, nem Oroszországnak, hanem miniszterelnökségét kihasználva, különböző nemzetiségű és pártállású üzletfeleinek. Horn emberei csak keresni akartak a magyar-orosz viszonyon, Gyurcsányék az egészet elpasszolták.
Mindezt csak azért idéztük fel, hogy tudjuk, honnan kellett ezt most újrakezdeni.
"Önök eladtak nekünk egy autót, viszont a slusszkulcsot nem adják oda!" Állítólag így csattant fel a korábbi tárgyalások során Viktor Zubkov miniszterelnök-helyettes a Molban lévő Szurgutnyeftyegaz- pakett kapcsán. Az oroszok szerint ugyanis nem járja, hogy egy cégük vesz húsz százalékot egy vállalatban, viszont azt nem hagyják tulajdonosi jogait gyakorolni. Például szavazni, a vállalat vezetésébe beleszólni.
Mit lehet erre mondani?
Lehet azt, hogy bocs, majd megoldjuk, majd egyszer és valamikor, majd tovább hazudozni és sunnyogni. Gyurcsányék ezt tették.
Lehet azt is mondani, hogy a Mol stratégiai cég, s az ilyet minden függetlenségére valamit adó állam a saját befolyása alatt akarja tartani. Ráadásul az "autót" nem a magyar állam adta el, még csak nem is a Mol, hanem az osztrák energiacég. A slusszkulcsvesztő üzlet felelőse ott keresendő, mert stratégiai cégbe az adott országgal való egyeztetés nélkül nem szokás bevásárolni. Nemcsak Magyarországon, hanem például Oroszországban sem. Sőt, ott nagyon nem. Ha ezt az alapot elfogadjuk, lehet tárgyalni, sőt csak így lehet tárgyalni, majd adott esetben kölcsönös érdeket figyelembe véve megegyezni. Lehet engedni is, ha megéri.
Ha megéri.
A legszebb barátság is csak akkor működik, ha tiszteletben tartjuk egymás értékeit és érdekeit. Az oroszoknak nem tetszik, hogy extraadót vetünk ki a gázszállító cégre, a Panrusgázra. Mitől tetszene? Fordított esetben mi örülnénk neki? Aligha. Mint ahogy Párizsban sem bontanak pezsgőt, amiért francia érdekeltségű közműcégek privatizációs szerződését vizsgálja egy-egy magyar város. Mi több, Nicolas Sarkozy ezt gyaníthatóan szóvá is teszi. Ez a dolga. Védeni nemzeti céget, nemzeti érdeket. Tegyük mi is ezt, s ha következetesen tesszük, azaz nem nemzeti hovatartozása miatt pécézünk ki egy-egy vállalatot, megértik. Sarkozy is, Putyin is, sőt olyat is látott már a világ, hogy tengerentúli politikusnak mondtak nemet.
De ami fontosabb: vannak közös érdekek. Az oroszok tudnak atomerőművet építeni, s Csernobil óta azt is kénytelenek voltak megtanulni, hogy milyen áruk van a hibáknak. Vitathatatlanul otthon vannak metróban is. Közös érdek az is, hogy Magyarország jól működő híd - ne féljünk kimondani: a szó szoros és átvitt értelmében is vámot szedő híd - legyen Kelet és Nyugat között. Energetikában, áruszállításban, de adott esetben pénzügyi tranzakcióban is.
Vlagyimir Putyinnal bitang nehéz lehet tárgyalni. Csak akkor enged majd, ha az a nemzetének megéri. Igaza van. Ez a dolga egy kormányfőnek. Itt is, ott is.
Mára talán sikerült túllépni a bizalmatlanságon és a kétoldalú kapcsolatokat megmérgező Gyurcsány-faktoron is. Vannak kölcsönös gesztusok, közelednek, sőt már találkoznak is érdekek. S vannak és lesznek nemek is.
A kapcsolat működik. Ennek nem kell szerelemnek lennie, elég, hogy megérje. Nekik is, nekünk is.