A 2010-es áprilisi választásokon egy 20 éves vélelem dőlt meg: az, hogy a vegyes magyar választási rendszer sajátosságaiból fakadóan egy párt - vagy pártszövetség - nem tehet szert kétharmados parlamenti többségre.

Azáltal azonban, hogy a Fidesz-KDNP-nek ez mégis sikerült, olyan "politikai fenomén" jött létre, melyhez a többi párt, de a véleményformáló elit egy része sem tudott sem akkor, sem több mint fél év elteltével akklimatizálódni. A pártszövetségre ugyanis a minősített többség birtokában nem nehezedik olyan külső politikai egyeztetési- és konszenzuskényszer, mint a rendszerváltás óta hivatalban volt kormányokra.

A magyar politikai közvélemény eddig akár a különböző, egyszerű többséggel rendelkező jobboldali vagy baloldali koalíciós kormányok, akár az 1994-1998 között létezett MSZP-SZDSZ-kétharmad időszakában a döntések eléréséhez szükséges pártpolitikai vitákhoz és kényszeregyezségekhez volt szokva vagy szoktatva. Idén május óta azonban utóbbiak kiiktatódtak a döntéshozatali folyamatokból. A szakpolitikai viták egy része természetesen a kormányzó pártokon vagy magán a kormányon belül most is megjelenik, azonban ezek természetüknél fogva teljesen más jellegű konfliktusok, mint mikor arról volt szó, hogy egy aktuális koalíciós partner beleegyezését adja-e egy törvényhozási aktushoz. Vagy, hogy konszenzusra kell jutni az ellenzékkel is a kétharmados döntések meghozatalához.

A nagyarányú fölény az elmúlt évekhez viszonyítva példátlanul aktív "jogalkotási lázban" fejeződött ki, úgy parlamenti, mint kormányzati szinten. A gyurcsányi "semmittevés kompromisszumaihoz" képest a Fidesz-KDNP-többség már a kormány formális megalakulása előtt - és azt követően is - olyan tabutémákhoz nyúlt hozzá, melyek eddig megfelelő támogatottság hiányában érinthetetlenek voltak.

Ilyen volt például a médiaszabályozás átalakításával kapcsolatos nyári törvényhozás vagy az önkormányzati választási rendszer átalakítása. A különböző - közigazgatási, közbiztonsági, adózási stb. - területekre kiterjedő, permanens jogszabályalkotás egyrészről szükségszerű: nyilvánvaló módon egy új kabinet számára a nagy horderejű kérdések megoldásának legmegfelelőbb időszaka a kormányzás első 1-2 éve - hiszen ebben az esetben marad megfelelő tér és idő a következő választásokra történő felkészülésre.

A kormányzat mozgásterét tehát nem aktuális belpolitikai tényezők - váltópárti potenciállal bíró ellenzéki erő, széles társadalmi rétegeket megmozgatni tudó parlamenten kívüli mozgalom stb. -, hanem sokkal inkább a korábbi MSZP-SZDSZ-kabinetek által hátrahagyott gazdasági örökség és az ezzel kapcsolatos nemzetközi, uniós keretek határolták be.

A Gyurcsány- és a Bajnai-kormányok által félretervezett költségvetések folyományaként a 2010-es hiány a 7-7,5%-ot közelítette, az azt 5% körülire leszorítani igyekvő új jobboldali kabinet terveit azonban az EU már a nyár folyamán átírta, amennyiben nem engedett az idei 3,8-as és a 2011-es 3%-os GDP-arányos hiánycélból.

Mivel politikailag az nyilvánvaló volt, hogy a választások után pár hónappal a lakosság sem anyagilag, sem morálisan nem fogadott volna el közvetlen megszorításokat, ezért a gazdaságilag kényszerpályán mozgó kormány először a bankadó, majd a szektorális különadók kivetésének eszközéhez nyúlt.

A hitelesség megőrzése céljából ezzel párhuzamosan sor került a legfőbb választási ígéretek - így az egykulcsos, családbarát szja és a társasági adó csökkentése - valóra váltására. A különadókon kívül a kormányzat még abban bízhatott, hogy Magyarország és másik 8 EU-tagállam augusztusban indított kezdeményezése, miszerint a korábban kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszert bevezető országok a "reform" költségeit továbbra is elszámolhatják az államháztartáson belül, Brüsszelben megértő fülekre találnak.

A tárgyalások - legalábbis az eddigi állás szerint - azonban megfeneklettek, így az Orbán-kabinet előremenekült: először a pénztári tagdíjak tb-kasszába történő ideiglenes átcsatornázásának bejelentésére, majd a tisztán állami rendszerbe történő visszalépés lehetőségének megteremtésére került sor. A gyors és fontos döntések jogi kivitelezése, illetve magyarázata sok esetben elhúzódott, s ez a Fidesz táborában is elbizonytalanodást okozott.

Ennek ellenére a kormány "kegyelmi időszaka" érezhetően hosszú ideig kitart: ennek megnyilvánulásaként értékelhetőek az elsöprő sikert hozó önkormányzati választások, valamint az év végére némileg csökkenő, de még mindig kitartóan magas népszerűségi mutatók.

Ez azért is különleges, mert a kabinet nem csak a fent már említett területeken kezdte meg a strukturális átalakításokat, de: (1) a közigazgatási reform keretein belül sor került az integrált minisztériumi rendszer és a kormányhivatali rendszer kialakítására; (2) az Országgyűlés elfogadta a közbiztonsági csomagot és az új alkotmányra vonatkozó koncepciót; (3) megszületett a könnyített honosítási eljárásról szóló törvény; (4) az Új Széchenyi Terv és a Semmelweis-terv koncepciója kialakításra került; (5) elkezdődött a vita a felsőoktatás és a közoktatás átalakításáról - és (6) nem utolsósorban nemrég elfogadták az új médiatörvényt is.

A törvényi kötelezettségből szükséges vezetőválasztások (köztársasági elnök, ÁSZ-elnök, legfőbb ügyész stb.) mellett olyan "vis maior" szituációkat is kezelnie kellett a kormánynak, mint a tavaszi árvizek vagy a vörösiszap-katasztrófa.

A számos részérdeket sértő és eddig tabuként kezelt szerkezeti reformok jövő évben várhatóan folytatódnak, mintegy 6-800 milliárd forinttal átalakítva a büdzsé kiadási oldalát. Komolyan vehető egyéb politikai alternatíva hiányában azonban a Fidesz-KDNP-nek rövidtávon csak saját maga lehet az ellenfele.

A "pálya ugyanis szabad": három és fél évig várhatóan nem lesz Magyarországon országos választás, így az elkövetkezendő években nincs szükség a szavazatmaximalizáláshoz szükséges "kampánylogikára". Ha azonban jövőre nem fejeződnek be, vagy nem indulnak el a beígért és kézzelfogható átalakítások, azzal a pártszövetség önmaga számára nehezíti meg a 2014-es választásokra történő hatékony felkészülést, vagy élesztheti fel jelenleg tetszhalott állapotban lévő ellenzékét.