Utóbbiakat nemzetközileg elismert liberális közéleti szereplőként szoktuk emlegetni, de ne elégedjünk meg ennyivel, hiszen ez a leírás akár Kossuth Lajosra is vonatkozhatna. Nevezetteket sok minden megkülönbözteti a nagy elődtől, például az, hogy ők akár formálisan is, akár csupán a feltűnő nézetazonosság okán köthetők egy olyan párthoz, amelyet mára elporlasztott a magyar választók ítélete.

Az úgynevezett SZDSZ-t azonban túlélte gőgje, kultúrfölényének tudata és nemzetközi kapcsolatrendszere. Ezért a retroérzés, ami a választásokat újfent megnyerni merészelő demokratikus jobboldalra zúduló, mértéket és (ország)határokat nem ismerő össztűz láttán sokunkat elönt. Ez ugyanaz a lemez, mint húsz éve: Magyarország demokrácia és diktatúra között, náci utánérzések, antiszemitizmus, provincializmus. Csak Antall helyett Orbánt, az MDF helyett Fideszt kell írni a leporolt szövegkönyvbe.

Az említett brüsszeli meghallgatás célja nyilvánvalóan a tavaly tavasszal rossz útra tért Magyarország elítéltetése, móresre tanítása, pellengérre állítása volt. Ám az időzítés nem volt tökéletes: mintha a nyugati sajtó - amely még mindig kiemelten kezeli hazánkat - hangneme kezdene finomodni, mintha az európai diskurzus kezdene kitalálni az irracionalitás sötét erdejéből. Nem, nem vált a külföld a médiatörvény lelkes támogatójává, de egyre többen óvnak az elhamarkodott, túlzó ítéletalkotástól, és a kormány szándékainak megértésére is történnek kísérletek. Ehhez persze a kormánynak is kell, kellene némi segítséget nyújtania. A Fidesz talán most megtanulta, hogy egy döntés mellett nem elég a választói felhatalmazására hivatkoznia, azt meg is kell védenie bel- és külföld előtt, különösen akkor, ha lóhalálában próbál új szabályozást alkotni kényes területen a mégoly elavult helyett.

Attól tartok, a nemzetközi ellenkezésnél is nehezebb lesz lecsendesíteni az itthoni felháborodást. Az ellenzéket, különösen azt a csoportját, amely kötődik a korábbi kormánypártokhoz és a vélemény(de)formáló elithez, frusztrálja a jobboldal kétharmados győzelmével kialakult szokatlan helyzet. A többség birtokában még a parlamentet a demokratikus politizálás egyetlen legitim színtereként felfogó Gyurcsány Ferenc például az Országgyűlés alkotmányozó munkájának bojkottjára szólít fel. A húsz év alatt itthon minden erkölcsi tőkéjét felélt társaság pedig Brüsszelt és a nyugati sajtót "hívná be" segítségül, ha már a médiatörvényt támadva sem képes a taxisblokádra vagy az egykori chartára emlékeztető tömeges tiltakozást szervezni. A tehetetlenség, a választói ítélet tudomásul vételének nehézsége durvasághoz, a hangerő feltekeréséhez vezet. Ennek tudható be az a visszataszító jelenség is, hogy egyesek nyíltan követelnek brüsszeli szankciókat itthonról az uniós elnökséget átvevő hazájukkal szemben.

De ennek már tényleg semmi köze a médiatörvényhez, a magyar sajtó szabadságához. Ahogy a kilencvenes évek elejének egyik chartás megmozdulásán megjelent ellentüntető tábláján olvashattuk: Haraszti nem Petőfi.