Az ember először szánakozik a dolgon: hogy szerencsétlen lányka az istennek sem érti meg, hogy milyen etikátlan, amit csinál. Medgyessy Péter lányaként ilyen frekventált helyzetekben és időpontokban feltűnni a közszolgálati televízióban egyszerűen siralmas erkölcsi érzékre vall. Ugyanakkor még sajnálni is lehet ezt az akaratos fiatal nőt, mert mi van, ha tényleg a média az ő hivatása, és most nevelőapja árnyékában kell elfogadható szakmai színvonalra vergődnie. Ez utóbbi feltételezéshez azért nagyon erős jóindulat szükséges. Látva Tornóczky produkcióit egyre világosabbnak tűnik, hogy meglehet ugyan, hogy különös vonzalom fűzi őt a televíziózáshoz, ám ennek ellenére a feladatra - úgy látszik - teljesen alkalmatlan. Tornóczky Anita nem rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek a képernyős munkához kellenek. Kétségtelenül szépnek mondható, legalábbis nagyon gondosan ápolt arc néz a kamerába, de hát ez önmagában érdektelen részlet. Ettől még nem lesz valaki jó riporter. Ráadásul most, ahogy egy egész órás filmben volt alkalmam nézni őt hosszabban, jól láthatóvá vált, hogy a gondolattalanságtól és az üres mondatoktól valami furcsa tompaság ül ki erre a csinos arcra. A kamera őszinte és gyilkos eszköz: megmutatja, hogy ennek az embernek nem fontos, amit mond. Csupán a jelenlét, a gyerekes exhibíció izgatja.
Mert nem egy filmet nézünk, amelyben egy riporter szent elszántsággal a téma nyomába ered, hanem egy fényben tündöklő dacos nőt, aki körül egy fél ország áll lehajtott fejjel, magában szentségelve. De hát volt időnk hozzászokni ehhez. Sokszor megaláztak már bennünket hasonló cinizmussal. Kibírjuk, nem megyünk az utcára, csak utána napokig telefonálunk a barátainkkal, hogy milyen elviselheteten helyen élünk. Igen, ilyen nagy a tétje Tornóczky Anita televíziós játszadozásának.
Látszólag a kalocsai női börtönről szól ez a film, de valójában arról, hogy milyen mélyen átfertőződött az életünk az elmúlt évtizedekben, és hogy milyen lassan mosódik ki a méreganyag. Különösen fájdalmas ez az egész attól lesz, hogy Tornóczky Anita és stábja nagyon gyenge filmet csinált. Még a látszata sem maradt tehát annak, hogy a királykisasszony önerőből tart ott, ahol tart. Ezt a témát számtalan kitűnő televíziós szakemberre rábízhatták volna. Amúgy is rengeteg tehetséges ember hever parlagon. A Magyar Televízió azonban egy amatőr produkciót engedett műsorba.
Képzeljenek el egy börtönfilmet, ahol melodramatikus zene szól, minden harmadik vágást lassítva látunk, és a kép időnként átvált szemcsés fekete-fehérbe. Látatlanban is elborzadunk. Tornóczky Anita felölti magára a női börtön egyenruháját, a barna vászonszoknyát és a fehér pólótrikót, és csak nagyon enyhe, bár rafinált sminket tesz fel, ezzel is jelezve mérhetetlen empátiáját és a témával való teljes azonosulását. Hibát hibára halmoz, és furcsa módon senki nem szól neki. Képtelen kimozdulni a közhelyekből, kérdezni egyáltalán nem tud, összekötő szövegei bávatagok, melyeket ráadásul rettenetes, értelemzavaró intonációval ad elő. A börtönről csak annyit képes állítani, hogy az elítéltek is emberek, szenvednek ők is, vannak nekik is érzelmeik, és amikor már végképp elcsuklik a hangja, akkor megkérdezi az igazságügy-minisztert, hogy vajon ő mit gondol az egészről. Hát, mit is gondolna: semmit. Mond néhány általános mondatot a főnöke lányának, aztán siet tovább, dolga van. Egyszerűen semmi nincs ebben az egyórás munkában, amit e nélkül a film nélkül ne tudhattunk volna a börtönökről. Egyetlen információ van csak. A szerencsétlen elítéltek teljes kiszolgáltatottsága. Ahogy tehetetlenül engedik, mert nem tehetnek mást, hogy egy ilyen ártatlan virágszál feltegye nekik mély megértéssel átitatott, naiv kérdéseit. Pózolnak, sorakoznak, néznek a távolba. Megalázottságuk megrendítő.
Egy dokumentumfilm kellene. A kalocsai női börtönben forogna arról, hogy mit gondoltak ezek a nők, hogyan élték át azt, amikor Tornóczky Anita leforgatta róluk saját kis ékszerfilmjét, mindannyiunk épülésére. Kinyílna a bicska a zsebünkben.

Krausz Barnabás - Népszabadság
2003. október 18.