"Ahhoz, hogy az ember járjon, először föl kell állni!"
	A mai Magyarország jövőjét az itt élő gyerekek jelentik, akiknek az egynegyedéről tudjuk, hogy éhes - jelentette ki Hegedűs Zsuzsa szociológus a fidesz.hu-nak adott interjúban. A miniszterelnök főtanácsadójával a Minden gyerek lakjon jól alapítvány legújabb akciójáról, a kicsikért érzett közös felelősségünkről, valamint a kilátástalan helyzetben élők talpra állásáról beszélgettünk.
Létrehozva: 2011. április 17., 17:57

Korábbi nyilatkozataiban hangsúlyozta: a társadalom kétharmada válságban van. Ijesztően nagy ez az arány...

A mai Magyarországon az emberek egyharmada nyomorban él, egy másik harmada pedig folyamatosan csúszik lefelé, és egyre szegényebb lesz. A 2009-es statisztikai adatok szerint hazánkban 1.953.101 tizennyolc éven aluli él, közülük 445 201 hátrányos helyzetű. Ez azt jelenti, hogy olyan családban élnek, ahol az egy főre jutó jövedelem nem éri el a nyugdíjminimumot, ami kevesebb, mint 27 000 forint. És ne feledjük el, hogy egy éhes gyerek mögött mindig van legalább két éhes felnőtt. A Minden gyerek lakjon jól rajtuk, ezeken a fiatalokon és a családjukon akar segíteni, nekik kínálunk esélyt a talpra álláshoz. Az alapítványt 2009 decemberében hoztam létre, tavaly 5000 gyereknek tudtunk vitamin- és fehérjedús élelmiszert adni heti rendszerességgel.

Idén márciusban kibővítette a programot. Vetőmagot, kisállatokat osztanak a családoknak. Mi a célja az új akciónak? Kik és hogyan jelentkezhetnek rá?

Felhívást küldtünk a 47 leghátrányosabb kistérség összes településének. A jelentkezéshez csupán egyetlenegy feltételt kellett teljesíteni: az adott település összes, kettő illetve több gyermeket nevelő hátrányos helyzetű családjának részt kell vennie a programban. Senkit nem lehet kirekeszteni, diszkriminálni, itt ugyanis nem roma problémáról beszélünk, hanem szegénységről. A romákkal vagy más kisebbségekkel kapcsolatos sztereotípiáknál egyébként sokkal nagyobbak a nyomorral szembeni előítéletek. A lopás kérdését is gyakran nekem szegezik, pedig, ha mindenki kap, akkor senki nem akarja majd elvenni a másét.

Az idei akciónak köszönhetően 15 ezer család juthat vetőmaghoz, kisállathoz; ezáltal fenntartható megélhetési lehetőséghez. Gondoljunk csak bele: amit most elültetnek a veteményesben, abból már júniustól egész évben jól lakhat a család vitamindús zöldséggel, sőt, a feleslegből jövedelme is lehet; ha csak három tyúkot megtartanak a negyven napos csibéből, és amikor megnőttek, minden héten levágnak egyet, akkor jövő márciusban újra lehet kezdeni az egészet. Ez egy fenntartható pici, háztáji lehetősége. Mi nem halat adunk a háló helyett, tőlünk halat és hálót is kapnak az emberek.

Az évek óta munka nélkül élő, kilátástalan helyzetben lévő embereket nem könnyű visszavezetni a munka világába. Mi történik akkor, ha nem élnek a felkínált lehetőséggel?

Ez az ő döntésük. Amikor lemegyek egy-egy faluba, és találkozom a családokkal, mindig elmondom nekik: ez egy lehetőség, éljenek vele. Ha mindent megesznek, váljék egészségükre, nem tartoznak senkinek sem elszámolással. Ha a gyerekek éhesek, és az udvaron kinn kapirgál tíz tyúk, akkor nincs az az anyuka, aki ne vágná le az egyiket. Azért kapja. Miért, mire adom, arra, hogy a jövő generációjának legyen jó, és ők meg haljanak éhen?

Vidéken járva rengeteg műveletlen földet lehet látni...

Minden ellenkező híreszteléssel szemben az emberek nem azért nem művelik a földjeiket, mert lusták. Magyarországon a háztájiból futott fel a vidék, és a hatvanas évek végére gazdagabb lett, mint a város. Azzal azonban, hogy megszűntek a téeszek, megfizethetetlenül drága lett a kisállattartás, hiszen már nem jutottak az emberek ingyen takarmányhoz. Egy mázsa kukorica többe kerül, mint maga a kismalac... A terményeket sem lehetett szabadon értékesíteni. A tavaly júliusi törvénymódosításoknak köszönhetően azonban ez megváltozott: negyven kilométeres körzetben bárki eladhatja azt, amit a saját földjén, kertében megtermelt, és az állatok levágásához is elég az állatorvosi engedély. A rászoruló családok tehát minden igazolvány nélkül értékesíthetik a felesleget, ennek kiváló felvevőpiaca lehetne a közétkeztetés.

Hol koncentrálódik a nyomor?

Az ország északi, keleti és déli peremén találhatók a leghátrányosabb térségek. Itt vannak olyan települések, ahol ötször akkora a munkanélküliség, mint az országos átlag, Budapesthez képest pedig majdnem tízszeres. A leszakadt kistérségek földrajzi szempontból hatalmas váltást jelentenek; mintha az ember elmenne egy másik világba. Két Magyarország van, de nem politikai értelemben. Fogalma sincs egy budapesti, viszonylag konszolidált embernek, hogy hogyan élnek egy szegény faluban az emberek, és miként lehet megélni havi 50 ezer forintból.

Az alapítvány neve sokak számára akkor vált ismertté, amikor a Való Világ segítségével gyűjtöttek pénzt a hátrányos helyzetű családoknak. Tudatosan választotta a bulvár világát?

Nem én kerestem őket, hanem a csatornától üzentek, de úgy gondolom, hogy a bulvármédia ilyen esetben nagyon jól hasznosítható. A különböző tehetségkutatók és az olyan műsorok, mint a Való Világ, kitörési lehetőséget jelenthetnek az esély nélküli, kilátástalan helyzetben élő embereknek. Számukra ez pontosan ugyanazt jelenti, mint amit az Egyesült Államokban a szegregáció idején a feketék számára a zene és a sport. A magyar társadalom kétharmada - tehát 5-6 millió ember - súlyos helyzetben, leszakadóban van. Az RTL klubot három és fél millió ember nézi.

Elképesztő nagyságú összeg, csaknem 180 millió forint gyűlt össze az alapítvány számlájára.

Be kell, hogy valljam, nekem az első számú szempontom nem is a pénz volt, hanem az, hogy ezzel éppen azt a réteget érem el, akikhez szólni akarok. Az alapítvány azokért az emberekért dolgozik, akik a kitörés lehetőségét meglátva, valóságshowkba, tehetségkutatókba jelentkeznek, vagy épp ezeket a műsorokat nézik. Lehet, hogy nem éheznek, de az, hogy a rezsit és a törlesztőrészleteket is hónapról hónapra ki tudják fizetni, az már komoly problémát jelent.

Amikor a villalakóknak levetítették az alapítványról, az idei akciónkról szóló kisfilmet, sírva fakadtak. Sorra elmondták, hogy ők hogyan élték át ugyanezt a nyomort. Úgy gondolom, ettől válik hitelessé egy történet.

Ön számos helyen úgy nyilatkozott: "ezek a gyerekek a mi gyerekeink" - a felelősség tehát közös. Mit gondol, valóban érzik ennek az összefogásnak a szükségességét az emberek?

Amióta világ a világ, az úgynevezett aktív, munkavégző emberek mindig is felelősek voltak a kicsikért és az idősekért. Tudomásul kell vennünk, hogy az a gyerek, aki ebben az országban megszületik, és még nincs 18 éves, az a mi kölykünk. Ezekért a gyerekekért kivétel nélkül minden itt élő felnőtt felelős. Kennedyvel szólva: ne azt kérdezd, mit tesz az állam a gyerekekért, hanem azt, te mit tehetsz értük. A mai Magyarország jövőjét az itt élő 18 év alattiak jelentik, akiknek az egynegyedéről tudjuk, hogy éhes.

2009 decemberében indult el az alapítvány, egyetlen forint nélkül. Rengetegen álltak mellénk, magánszemélyek és nagy cégek egyaránt. Még december 24-én délután öt-hat óra tájban is megcsörrent a telefonom, és egy idős, nyugdíjas néni érdeklődött arról, hogyan tudna anyagilag segíteni.

A kezdeményezés mögött újszerű, más szemléletmód rejlik...

Húsz éve arról beszélek, hogy nemcsak mást kell csinálni, hanem másként. Kezdjük azzal, hogy Magyarországon a pályázatírás hatalmas üzlet, óriási összegek cserélnek gazdát - a kicsik emiatt soha nem is jutottak pályázathoz. Maga a hozzáállás a rossz: nem a problémát nézik, nem a megoldást keresik, hanem azt, hogy miből lehet pénzt szerezni. Ez abszurdum.
Arról pedig harminc éve írok és beszélek, hogy az a technokrata megközelítés, hogy ráhúzunk egy receptet föntről mindenre, és majd megnézzük, hogy működik-e, már a hetvenes években bedöglött. Nincs egységes recept, a problémákat nem felülről kell nézni, hanem mindig helyben kell kezelni a gondokat.

Mit gondol, mi a legnagyobb ereje az Ön által fémjelzett akciónak?

Ma már minden nemzetközi szerv arról beszél, hogy harminc év múlva az élelmiszerellátás felét a városokban maguk a városlakók fogják megtermelni a teraszokon. A L' Express francia hetilap vezércikkben írt arról, hogy tíz év múlva az számít majd nagyhatalomnak, aki a saját lakosságát el tudja látni. Nem a nagy gazdaságoké tehát a jövő, hanem a kis parasztgazdaságoké, a háztájié.
A legfontosabb azonban mégis az, hogy esélyt, lehetőséget tudunk adni a 47 leghátrányosabb kistérség lakóinak. Egy szülő számára az a legrosszabb, a legmegszégyenítőbb, ha nem tudja megoldani, hogy a gyereke ne legyen éhes. Biztos nem fogja mindenki kihozni a kapott lehetőségből a maximumot, de nem is kell. Emeljék fel a fejüket, már az is elég. Ahhoz, hogy az ember járjon, először föl kell állni. Hogy belenézhessen a tükörbe, mert meg tudja etetni a gyerekeit. Az emberi méltóság itt, ezen a ponton kezdődik.