Tegnap a köztársasági elnök aláírta az új alaptörvényt. Ennek súlyát, jelentőségét ma még nem érezzük. De ha csak arra gondolunk, Magyarország sorsa bárhogy alakuljon is, bármilyen kalandor kerüljön valamikor az ország élére, nem vehet föl nyakló nélkül olyan megahiteleket, mint Gyurcsány, mert az alaptörvény ebben megakadályozza, akkor ennek a nagy munkának évtizedekre kiható jelentőségét már megéreztük. Azt, hogy itt országóvó alkotmány született.

Nincs semmi, ami megbízhatóbban szelektálna, mint az idő múlása. Művészi elismertséget és politikai jelentőséget rendez át ellentmondást nem tűrően a kortársak vélelmeihez és hiedelmeihez képest. Még a magánéletünkben is csak évek, sőt, évtizedek elteltével jövünk rá, kik határozták meg sorsunkat, személyiségünket. Ki volt a tűz, és ki volt a víz. Ki volt a tápláló föld, és ki az, aki levegőnek bizonyult. Az egyidejűség torzítja a látást. Az érzelmek, a napi események helyi megvilágítása, az aktualitás reflektorfénye vagy éppen a homályban maradás megváltoztatja a kontúrokat. S akkor még nem is szóltunk az ideológiai indíttatású Photoshop-manipulációkról.

Most mindenki azt kérdezi, tudunk-e örülni az új alkotmánynak így, hogy nem mindenki ujjong. De vajon célravezető-e ezen morfondírozni? Megéri-e azon studírozni, miért követett el a baloldal rágalmazást rágalmazás hátán, "illegitim alkotmányt", "pártalkotmányt" vakogva, hogy megmérgezze egy nemzet örömét? Mert nemcsak az ország örül, hanem maga a nemzet, az elszakított nemzetrészekkel együtt. Számít-e az anyós vagy az irigy kolléganő pikírt megjegyzése házasságunk gondjaira, ha közben nem akarják észrevenni: gyerekeink életrevalók és tehetségesek?

A 2011 áprilisában létrejött "húsvéti alkotmányról" a történelemkönyvekben húsz év múlva nem egy lepukkant szocialista párt maradékának gyűlölködő és megbélyegző szavai lesznek ott, hanem azok a célok örökíttetnek meg, amelyeket a rendszerváltozás idején teljesen ellentétes politikai erők közösen tűztek ki, de megvalósítani és új célokkal kiegészíteni csak a 2010-ben jelentős többséggel demokratikusan megválasztott kormány volt képes. Korunkról majdan elemzések születnek, és bennük a rendszerváltozás után több mint két évtizeddel megszületett alkotmány lényegéről, karakteréről és célkitűzéseiről lesz szó, európai összevetésben.

Szerepelni fog az is, hogy ezt az alkotmányt nemcsak a demokratikusan választott parlamentben szavazták meg, hanem a törvényhozók beépítették az állampolgárok milliós nagyságrendben megtudakolt véleményét is. Hogy eközben mit mondott, s miként áskálódott Kis úr és Nagy úr, vagy éppen Herr Schulz vagy Mrs. Smith, az kiesik az idő rostáján. S hogy kik vonultak ki az Országgyűlésből az alkotmányozást bojkottálandó, az esetleg egy lábjegyzetben ott lesz a szabad Magyarországon megszületett új alkotmányról szóló fejezetben.

A huszonkét évvel ezelőtti nemzeti kerekasztal-tárgyalások egyik hozzászólásából idézek (1989. szeptember 4.): "amikor az alkotmányt ültünk le módosítani, megegyeztünk abban, hogy itt egy átmeneti alkotmányt csinálunk; tehát nem egy alkotmányozó nemzetgyűlés szerepét öltjük magunkra, hanem egy átmeneti időszakra, addig csinálunk alkotmányt, amíg az új Országgyűlés össze nem ül". Az akkori konszenzus érzékeltetése miatt szándékosan nem Szabad György, nem Antall József vagy az ifjú Orbán Viktor szavait idéztem föl, hanem egy baloldali szervezet képviselőjének összegzését. Ez az egyetértés húsz évre feledésbe merült. A Fidesz nem tett mást, mint visszament az origóhoz. Elvégezte azt a munkát, amit nem a politika, hanem az idő bízott rá.