- Magyarország egyik súlyos terhe a fogyatékossággal élő emberek magas száma. Van pontos adatunk arról, mekkora tömegről beszélünk?

- Gyakorlatilag több mint 700 ezren részesülnek rokkantsági nyugellátásban hazánkban, ami az alig 10 milliós lakossághoz és a 3,7 millió foglalkoztatotthoz viszonyítva elképesztően magas szám. Az OECD-országok viszonylatában is hatalmas a különbség: közel kétszeres az arány az aktív korúak között. Azonban a legsúlyosabb problémát az jelenti, hogy a 700 ezres szám a családtagokkal együtt közel a lakosság ötödét érinti, azaz kétmillió embert. És egy ilyen tragikus esemény az egész családra hatással van. Saját példámból tudom, hogyan mehet tönkre anyagilag, idegileg és szellemileg is egy család, ha egy súlyosan fogyatékos emberről kell gondoskodnia.
Magyarország jelenleg 140 milliárd forinttal költ többet rokkantnyugdíjazásra, mint a környező országok, ami komoly tehertétel az állam számára.

- A Széll Kálmán kormányzati akcióterv egyik fő törekvése, hogy visszavezesse a foglalkoztatásra alkalmas rokkantnyugdíjasokat és a csökkent munkaképességűeket a munka világába. Milyen lehetőségeket lát ezen a területen?

- A rokkantság I. és II. csoportjába tartozókat véleményem szerint nem kellene megbolygatni, ugyanis őket valóban nem lehet visszavezetni a munka világába (ez a két kategória azokra vonatkozik, akiknél az egészségkárosodás mértéke meghaladja a 79 százalékot - a szerk.). Éppen ők azok, akik a legjobban meg vannak rémülve. Rengeteg telefont, levelet és személyes megkeresést kapok a változások kapcsán. Fontos lenne kiemelni, hogy ez a szándék nem minden áron, és nem mindenkire vonatkozik. Elsősorban azokra, akik aktív korúak, és rokkantsági mértékük nem éri el a kritikus szintet. A lehetőség jelenleg is adott: többek között számos állami intézmény formaruhájának elkészítését lehetne megvalósítani a csökkentetett munkaképességűek alkalmazásával, de életképes a spanyolországi példa is, ahol az állami nyomtatványok rendezésében, csomagolásában és postára adásában segédkeznek.

- Jelenleg álláskeresőként 40-45 ezer megváltozott munkaképességűt tartanak nyilván, és a jövőben a kormányzati szándék eredményeképpen ez a szám emelkedni fog. Miképpen lehetne motiválni az állam mellett a magánszférát arra, hogy magasabb arányban alkalmazzanak fogyatékossággal élő személyeket?

- A mostani helyzet valóban nem ad okot az örömre: Magyarországon a megváltozott munkaképességűek 12-15 százalékát foglalkoztatják, miközben az unió fejlettebb országaiban ez az arány eléri a 40 százalékot. Tapasztalatom szerint itthon félnek a munkáltatók, pedig az eredmény mást mutat. Saját családi cégünknél is foglalkoztatok fogyatékossággal élő embereket és két évtized távlatából egyértelműen kijelenthetem: a legtöbb esetben megállják a helyüket. Jóval lojálisabbak, és nagyon ragaszkodnak munkahelyükhöz, emellett pedig azt is be akarják bizonyítani, hogy legalább annyit képesek dolgozni, mint mások. A hazai helyzet azt mutatja, adókedvezménnyel vagy büntetéssel nem lehet komoly áttörést elérni ezen a területen. Valami egészen másra van szükség. Több évtizedes problémákat kell leküzdeni, és elsősorban a fizikai akadálymentesítéssel párhuzamosan, a fejekben kell elkezdeni az akadálymentesítést, illetve a fogyatékosság kérdéskörét. Akár már az óvodától.

Megfigyeltem, 10-12 évesen még meg merik kérdezni tőlem: "bácsi, miért fáj a lábad, mi történt veled?" Azonban, ha már kikerültek az általános iskolából, szembetűnő a változás, inkább elfordulnak az embertől, csak ne kelljen a szemébe nézni, vagy segíteni. Minél korábban meg kell ismertetni a fiatalokat a megváltozott helyzetűekkel, illetve a civil szférát kell helyzetbe hoznunk, mert ott érzem a tenni akarást a legjobban. A Széll Kálmán Terv is ezt ösztönzi. Ezek a kezdeményezések egyelőre szigetszerű jelenségek, de kormányzati támogatással kinőhetik magukat.

Sokat hangoztatják az esélyegyenlőség kérdését is. Azonban, ha nagyon őszinték akarunk lenni önmagunkhoz, az ép emberek között létezik egyáltalán ez a fogalom? Rendkívül nagymértékben befolyásol egy életutat, hogy az illető hol született és milyen családi háttérrel rendelkezik. Esélyegyenlőség helyett inkább egy esély közeli állapotot kellene létrehozni.

- 2006 óta a magyar Parlament tagja. Az elmúlt öt évben rengeteg állami intézményben fordult meg. Személyes tapasztalatából kiindulva ki tudná jelenteni, hogy ezeken a helyeken megoldott az akadálymentesítés?

- Általánosságban a válaszom egy határozott nem. Léteznek az akadálymentesítésben jó és rossz megoldások, és sajnos ez utóbbiak közül kerülnek ki a drága verziók. Elsősorban "csodaliftekkel" és falra szerelt felvonókkal találkozom, azonban ezek a szerkezetek személyzet nélkül nem használhatóak. De mit tegyen az a kerekesszékes, aki szakadó esőben kísérő nélkül érkezik az épülethez? Ha nagy nehezen elő is kerül a kezelő, azonban hibajelzést ír ki a gép, akkor újabb telefonok és hosszú várakozás az eredmény, míg megoldódik az ügy. Az Országgyűlési Képviselőház is jó példa erre, a sokmilliós berendezés félúton mindig elakad, ezért inkább az oldalsó bejáratot használom, ahol egy egyszerű rámpa segítségével pillanatok alatt bejutok a házba.

A személeten kell változtatni. A földszinten kell tartani a szolgáltatásokat, és máris nincsen szükség több milliós berendezésekre. De kicsiben sem jobb a helyzet: húsz év alatt három olyan asztalt nem találtam még, ami alá be tudtam volna gurulni. Ha csak két centivel lettek volna magasabbak, már nem lett volna baj. Ez is mutatja, sok apró probléma korrigálása nem pénz kérdése, hanem szemléleté.

- Választókerületében, Tamási esetében sikerült ezt a szemléletváltást megvalósítani?

- A 2006-os önkormányzati választás után szerzett többséget a Fidesz Tamásiban. Öt évvel ezelőttig semmilyen ilyen jellegű fejlesztés nem történt a városban. Az első időszakban mi sem tudtuk, merre induljunk el, nem tudtuk, milyen pályázatokon kell elindulni, és hová kell fordulnunk támogatásért. Egyszerűen nem voltunk felkészülve a feladatra, azonban nem adtuk fel, és mára az összes iskolában, a bíróságon, a polgármesteri hivatalban, illetve minden hivatali intézményben lift található, és megvalósult a teljes akadálymentesítés is.

Összességében nagy előrelépésnek tekintem, hogy már sokkal többet beszélünk erről a kérdésről, mint korábban. Mert így a rendszer egyre több hibájára derül fény, és mára szinte elértük azt az állapotot, hogy a teljes struktúra életképtelenné vált. Virágkorát éli a "fogyi-biznisz", még egy tízezer forintos eszközt is el lehet adni kétszázezerért, és a rokkantságot elbíráló orvosok között is sajnos egyre több olyan található, akinek a közvetlen családi hozzátartozója, vagy valamilyen érdekeltségi körébe tartozó cég vagy személy árulja az ezzel kapcsolatos gyógyászati segédeszközöket. Sok mindenki haszonélvezője ennek a rendszernek, azonban a fogyatékkal élők csak a hátrányát érzékelik. Azt kell mondani, hogy annyira rossz a rendszer, hogy az már "jó", mivel így hamarabb fog megtörténni a változás. Egyelőre a hátrányát érezzük ennek a helyzetnek, de már közeledik a megtisztulás, amikor valóban új irányokat tűzhetünk ki magunk elé.