A Gyöngyöspatáról elnevezett történések után - különösen egy pártpolitikus esetében - nagy a kísértés, hogy a jelenség mögötti politikai bűnt és annak elkövetőit teketóriázás nélkül megnevezze. Ezt a kísértést én is érzem, de igyekszem ellenállni neki, kilépni a pártos gondolkodás értelmezési keretei közül, illetve nem pusztán az idő egyetlen, kimerevített pillanatán keresztül szemlélni azt. Mondjuk, a néhány nappal ezelőtt elcsattant pofonok megállított képén keresztül. Tévútra vinne ugyanis, ha így tennénk. És ezzel az üggyel kapcsolatban a további tévelygések hiányoznak legkevésbé nekünk, gyöngyöspataiaknak. Hiszen végső soron azok vagyunk mindannyian.
Nem kell szociológiai elemzésekkel próbára tennem az olvasó türelmét: részint mert az enyémnél pontosabb, szakmaibb megközelítése is rendelkezésre áll a témának, részint meg azért, mert mégiscsak közös tudásnak feltételezhetem azt, amit Magyarország elárvult térségeinek, de különösen Észak-Kelet-Magyarországnak a rendszerváltás utáni történetéről megtanultunk. A képzetlenebb emberek munkahelyeinek tömeges megszűnéséről, arról, hogy egy-egy családban mára akár a harmadik nemzedék is felnőhet úgy, hogy a megélhetés elsődleges forrásaként nem a munkát, hanem az állam valamiféle támogatását látja. Vagy arról, hogy a kilátástalanság lassan, de végletesen két világra szakította e közösségeket az aktívak és a passzívak között húzódó törésvonal mentén. És, hogy ez utóbbiak között tagadhatatlanul - de a politika által mégis sokáig tagadott módon - felülreprezentáltak voltak cigány honfitársaink, így sokak hétköznapi tapasztalatánál fogva a szociális ellentét fokozatosan átváltozhatott etnikaivá. Mindezt az olvasó nagy valószínűséggel az én kiselőadásom nélkül is tudja, így talán az, amit az elmúlt hetek eseményeivel, "Gyöngyöspatával" kapcsolatban - elsősorban Lázár Jánosként, de attól nem elválasztható módon polgármesterként és az országos politika egyik szereplőjeként - mondani tudok, talán építhet erre a közös tudásra.
A teljes írás a komment.hu-n olvasható.