A hajdani, itt-ott még romos és foghíjas utcák képét. A kiégett várat, a Dunába nyaklott hidakat. A lódenkabátokat meg a micisapkákat. Az oldalkocsis motoron cikázó ávósokat. A fekete tányérsipkás inasegyenruhákat. Az olajos padlók bűzét. Az iskolák, kórházak és hivatalok folyosóján árválkodó köpőcsészéket. Az utcasarkon kattogó-pattogó verklit. A belvárosi üzlet- és pincelakásokból áradó dohszagot, meg a házról házra kószáló énekes koldusokat. A tejcsarnokok savóleheletét. A szenes- és szódáslovakat. Egy-egy plakátot: Éljen a megbonthatatlan magyar-szovjet barátság! Gyűjtsd a fáradt olajat! Munkaversennyel a békéért! Tiéd az ország, magadnak építed! A feliratot a buszok és villamosok első padján: Hadirokkant ülőhelye. Az utca szavait: Ne óberkodj, apafej! Elvtikém, hogy ityeg a fityeg? Hallottad-e, lezuhant egy repülőgép, mert összeütközött az életszínvonallal? A mi metrónk a leghosszabb a világon: Pesten kezdődik, és oszlóban a vége! A slágerszövegek csöpögtek az optimizmustól: "És munka előtt és munka után vígan fütyülök én. Nincsen boldogabb, nálam boldogabb ember a föld kerekén."
Ami a "divatot" illeti, volt egyrészt a jampeceké: hullámosra tornyozott haj - háré -, csíkos zokni, kockás ing, csőnadrág, nyersgumitalpú, háromcsatos cipő. Az idősebb korosztály viszont a háború előtti módit kultiválta: csikorgó férfifélcipők, fűzős csizmák és sétapálcák. Női lakktopánkák. Muffok meg turbánok. Naftalinszagú, kopottas perzsabundák.
Akkoriban az emberek nem jól élni akartak, csak élni. Nem jól öltözni, csak öltözni. Aki ennél többet kívánt, annak tudatosan gazemberré kellett válnia. Vagy - az aknazáron át - el kellett hagynia az országot. A kötelező köszöntésre - Szabadság! - ez volt az obligát válasz: Az kéne, meg egy kis eső.
A társadalom kohéziója még működött. A kemény diktatúra a puszta életet, nem a lelket vette célba. A fizikai gyötrelem megacélozta a testet. Baljós fényekkel telítette a pillantásokat. Az emberi méltóság sértetlen maradt. A későbbi puha diktatúra többet rombolt: elmocsarasodott benne a szolidaritás. Kilobbant az emlékezés. Megroggyant az emberi akarat. Kialudtak a pillantások fényei...
Október 23-án elsőként a külvárosok mozdultak meg. A szavakban ajnározott, amúgy a legmélyebbre tiport munkásság. A hatalom semmit nem értett. Nem értette később sem, hogy nem valami titkosan szervezkedő központ küldi az ukázokat Angyalföldre, Kispestre, Soroksárra, Csepelre. A közös cél és reménység forrt a levegőben. A közösség titkos akaratában és a sziszegve ejtett szavakban. Az elsuttogott viccben: Rákosi az első magyar fára(j)ó! A borostás arcokból kivilágló tekintetekben.
Az első menetoszlopok a rádióhoz indultak. A fősodorhoz a mellékutcákból áradt a tömeg. Délutánra feltűntek a lyukas zászlók. A Kossuth-címerek. Kikristályosodtak a jelszavak: Hazudik a rádió! Rákosinak kötelet, magyaroknak kenyeret! Vesszen Gerő! Aki magyar, velünk tart! Aztán estére: Ruszkik, haza!
Bakancsok és borostás arcok áradtak az utcára. Mankók és tolókocsik. Fapapucsok és halinacsizmák. Olajfoltos munkásruhába bújt ifjak, akik a rettegés légkörében nőttek fel. Nem tudták, csak sejtették, mi a szabadság. Görbült vének és kopott középkorúak, akik még emlékeztek a szabadságra, de emlékeztek torz ideológiákra és a háború nyomorúságára is. Szabadságos kiskatonák, többnyire falusi legények, akik a padláslesöprések hangulatában nevelkedtek. Egyenruhába bújt postások, kalauzok, utcaseprők. Némelyikük hajdani mérnök, gyárigazgató, egyetemi tanár. Megjelentek a falfirkák: Ruszkik, go home! Egy-egy hivatal ablaka kitárult a tüntető menet fölött, és Vigyázz! kiáltás kíséretében hullottak alá a porcelán Rákosi- és Sztálin-szobrok. Ripityára törtek a flaszteron. A középületek homlokzatán artistaként csimpaszkodó suhancok verték le a vörös csillagokat, a sarló-kalapácsos piros zászlókat.
Estére fáklyafényben úszott a város. Gerő kútmérgezőkről rikácsolt, aztán elhallgatott. A rádiónál már lőttek. Hírek, álmok és remények keringtek a puskaporos levegőben. Harckocsik indultak neki a tömegnek, aztán csikorgó láncokkal megtorpantak. Egy-egy tiszt, tétova kiskatona kiszállt. Rágyújtott, mosolygott. A tüntetők szorongatták a kezét. A mi fiaink vagytok. A hadsereg velünk van.
Azon az estén és éjszakán csupa pezsgés, csupa várakozás volt a város. Hírek és rémhírek keringtek a levegőben. Néhány szó már elhangzott, de a tömeg újakat és még újabbakat várt. Az alkalmi fáklyák fényében lobogó arcokon látszott: ez a nap nem csak múló ábránd - hozzon bármit a holnap vagy a holnapután -, ez a nap történelem.
Korábban ki-ki elrejtőzhetett hajdani polgárlakások bőrkanapés, porcelánszobros nyugalmába. Gót betűs regények, Abbáziára emlékeztető kofferek, pipatóriumok és Stühmer-skatulyák poros csendjébe. Padlásszobák fantasztaábrándjaiba. Kocsmák sírva vigadásába. Elrejtőzhetett a paprikás krumpli, a zsíros kenyér, az overall meg az élmunkásjelvény nyomorúságába. Ám ezen a napon nem lehetett többé ötölni-hatolni. Válaszolni kellett a kérdésre, amit ugyan nem tett fel senki, csak kinek-kinek a titkos, belső hangja: ki vagy?

Szepesi Attila - Magyar Nemzet
2003. október 22.