Tisztelt Ünneplő és Emlékező Közönség, Hölgyeim és Uraim, kedves Vásárhelyiek!

47 évvel ezelőtt történt eseményekre emlékezünk most. Megtisztelő számomra, hogy itt, Hódmezővásárhelyen, mint a Fidesz Magyar Polgári Szövetség Alelnöke Önök előtt idézhetem föl a magyar közelmúlt e fényben induló, gyászba forduló, ámde mégis örökbecsű eseményeit. A magyar történelemnek egy olyan időszakára emlékezünk, amely párját ritkító visszhangot váltott ki világszerte. Ha visszalapozunk 1956 őszének nemzetközi sajtójára, teljességgel szokatlan látványban lesz részünk. A világ vezető sajtóorgánumainak címlapján Magyarország szerepelt. Mindenhol vezető helyen foglalkoztak a világcsodával, a szovjet katonai szuperhatalommal szembeszálló maroknyi magyarság forradalmával. Albert Camus, a nagy francia író nyilatkozta, hogy a magyarság 1956-ban többet tett a szabadságért, mint az előző 20 évben bármely már nép a világon.
Csodált, és bámult a világ minket, Márai Sándor 56 karácsonyára írt szavaival:
"Földrészek népe nézi, nézi
egyik érti, másik nem érti
és fejük csóválják, sok ez soknak
imádkoznak, majd iszonyodnak,
mert más lóg a fán, nem cukorkák
népek Krisztusa Magyarország."

Sokan és sokféleképpen elemezték 1956 októberének történéseit, az egyik szélsőséget az elhallgatás, és a Kádár-kori cinikus történelem-hamisítás jelentette, a másikat nem egyszer üres frázisok kísérték. Ma már nem lehet vitás, hogy október 23-a legrangosabb nemzeti ünnepeink egyike, s az általa szimbolizált eseménysorozat gyűjtőlencseként sűrít magába dicsőséget és tragédiát, éltető erőt és gyász, reményt és tanúságot.

Most rajtunk a sor, hogy felmérjük, képesek vagyunk-e október üzenetét fogadni, tudunk-e az általa nyújtott erkölcsi tőkével méltó módon sáfárkodni, számon tartjuk-e, ismerjük-e kellő mértékben a történteket, megteszünk-e mindent azért, hogy azokat a fiatalabb nemzedékek is megismerjék, elnézzük-e, hogy a forradalom és szabadságharc tankönyvek néhány sornyi adalékává zsugorodjék, száraz tényanyaggá szikkadjék az, aminek máig be nem gyógyult sebek az élő tanújelei.
A tanulságok levonása erkölcsi kötelessége a nemzetnek, ha sorsát nem a véletlenre akarja bízni, és felelősséget érez múltjáért, jelenéért, és jövőjéért.
Nézőpont, és hangsúlyok különbözhetnek, az egyéni visszaemlékezések esetlegességeket is tartalmazhatnak, az emberi lét, és erkölcsi értékrend alapelveiben azonban az egyetértés nélkülözhetetlen, az igazolt történelmi tények és az alapvető morális normák nem lehetnek vitásak.
Dávid és Góliát harcában senki nem adhat igazat az utóbbinak, a puskával kezükben utcára kiálló diákokkal szemben a tankoknak, az önrendelkezést kívánó néppel szemben a zsarnoknak, az állampolgárok tömegével szembeállított pribékeknek.

A tanulságok közül a legfontosabb talán éppen az, amely az előzményekkel függ össze. A jogos népharagnak a Rákosi-féle diktatúra volt az előzménye: a falusi házak lesöpört padlásai, a koholt kulák-perek, az ÁVH embertelensége, kultúránk oroszosítása, az egyházak üldözése, a kitelepítések, a demagóg jelszavak tömege, a diktátorokat éltető kötelező tapsorkánok, a személyi kultusz primitív uralma, a börtönök és internáló táborok poklai, a megnyomorított százezrek Recsken, Kistarcsán, a hortobágyi munkatáborokban és sok egyéb helyen. Miként Csoóri Sándor írja: "A legtöbb forradalom nem kezdeményezés, hanem válasz. Válasz, a hatalom kihívó, érthetetlen viselkedésére."

Valóban: 1956. október 23-a válasz volt mindarra, ami a kékcédulás választási csalással kezdődött 1947-ben, és amit később az egypárti diktatúra követett.
Mélyben szunnyadó erők szabadultak fel 56. októberében a kíméletlenül fojtogató légkörben. Egy évtized után ekkor lélegezhetett a magyar lakosság először a szabadság friss levegőjéből.

Nem hatalomvágyó, nyugtalan emberek, vagy kalandra éhes diákok mozgalma zajlott azokban az október végi napokban. Nem is külföldi ösztönzésre történtek az események, miként az sokáig az MSZMP népámító propagandája hirdette és tanította.

Bibó István 1956 november 4-én azt nyilatkozta: "A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, miszerint a magyar forradalmat fasiszta és antiszemita kilengések szennyezték volna be. A harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép. Megrendítő, és csodálatos volt a felkelt nép emberséges és bölcs magatartása, amellyel a leigázó idegen hatalom, és honi hóhérkülönítmények ellen fordult."
Ez a Bibó által kiemelt összefogás 56 örökérvényű eredménye, amire ma is jogos nemzeti büszkeséggel tekinthetünk vissza, mert ez történelmünkben valljuk be, ritka jelenség.
A lyukas zászlók alatt egyetértésben gyülekező és vállvetve harcoló öregek és fiatalok, munkások és parasztok, vasutasok és diákok, közalkalmazottak és katonák példát adtak nemcsak a későbbi magyar nemzedékeknek, hanem a környező népeknek is, hogy Európának ebben a régiójában is felemelhető a szabadság zászlaja, a diktatúra ellenében. Felemelhető akkor, ha alatta egyetértés uralkodik.

Szabadságharcunkat és forradalmunkat eltiporta a túlerő. Olyan megtorlás következett ezután, amely messze túllépte a Haynau-féle rémuralom tetteit is. A vezetőket, Nagy Imrét, Gyimes Miklóst, Maléter Pált és Szilágyi Józsefet halálra ítélték, és egy kirakatper után 1958. június 16-án az ítéletet végre is hajtották. Több száz halálos ítélet, és büntetés várt a résztvevőkre.
A kommunizmus áldozatainak számbavételére ugyan nem rendeztek "Nürnbergi Pert", de mi, józan magyarok, az áldozatokat ma is áldozatoknak, a megtorlást megtorlásnak nevezzük. Mi, józan magyarok, jól tudjuk, ez itt a hóhér, ez itt az áldozat. Ez itt a védtelen polgár, ez pedig a fölfegyverzett megtorló. Ez itt a fogoly, ez pedig a foglár. Ez itt Nagy Imre, az pedig az őt eláruló pártfőtitkár. Az egyik a szabad, független európai Magyarországért küzdött, a másik a Szovjetunióért. Mi, józan magyarok tudjuk, nem lehet vállalni mindkettőjüket, mert egyik a másiknak gyilkosa.
Ebből az időből származik a sokat emlegetett "levadászni" kifejezés. A legszomorúbb az, hogy akadtak, akik a hatalomhoz dörgölőzve szolgálatába álltak a rendőrállamnak, részesei lettek a hatalom megtorlási akcióinak, karrierjüket még hosszú éveken keresztül a magyar nemzeti értékek pusztítása árán kívánták építeni. Illyés Gyula szerint "a magánszorgalmú kutyák csaholása volt a legvisszataszítóbb jelenség."

"Aki csak utcájukba ért,
szaggatták volna cafatokra,
csontját mindet megropogtatva,
külön-külön leszopogatva,
egy köhejért, egy zörejért.
A magánszorgalmú ebek,
Ahogy végigfutva a láncot,
Két lábra állva azt a táncot
Járják: vért, vért vagy megveszek,
Ahogy az éji falun át
Morse-mód híreket csaholtak:
Messze jelentve élőt-holtat
S mert nem téphették le a holdat,
Zokogtak, szörny kanik és szukák!
Ez volt mégis a legcsúnyább.

Igen, ez volt nemcsak a legriasztóbb, de legfájóbb és a legtragikusabb. A túllihegett és értelmetlen bosszú, amely a forradalom leverését követte. Bebörtönzött és megkínzott emberek, kettétört életpályák, segédmunkásként tengődő diplomások, x-es kategóriába sorolt diákok, üldözött egyházi személyek jellemezték az 56. utáni "konszolidáció" éveit.

Vajon a rendszerváltoztatás után megvalósultak-e 56 eszméi? Elmondható-e ma - ha késve is - győzött október szellemisége? Vagy igazuk lehet azoknak, akik szerint már kihunytak a 47 évvel ezelőtti lelkesültség lángjai, és legjobb, ha elsikkadnak 56 nemes eszméi?
Forma szerint minden a helyén van: október 23-a, a magyar naptárak szerint piros betűs ünnep, az akkori eseményekről szabadon lehet írni és szólni, nem kell titokban tartani senkinek emlékeit. A szabadság, amelyet 56-ban nem tudtunk kivívni 1990-ben megadatott, de csak akkor válik igazi értékké, ha élni tudunk vele. Ez tehát az igazi kérdésünk: mit kezdjünk szabadságunkkal? Meg tudjuk-e most valósítani az Európai Unióba integrálódva önállóságunkat, meg tudjuk-e őrizni a demokráciát, amely az 56-os küzdelmeknek célja volt?
A nemzet erkölcsi és szellemi energiáinak koncentrálásával, napi konfliktusokon felülemelkedni képes méltóságával, értékeket teremtő cselekvéseivel válhat csak valódi hatóerővé elnyert szabadságunk, s ha ezzel méltóképpen élni tudunk, akkor vehetjük birtokba végleg október örökségét. Álljon távol tőlünk a bosszúvágy, ugyanakkor a költő, Nagy Gáspár szavaival hangoztassuk, hogy "nekünk nem szabad felednünk." Jogunk van néven nevezni a szenvedések okozóit. Morális igazságtételre van szükség. Nem szabadna előfordulnia, hogy egykori besúgók és főideológusok ma felelős pozíciókban fontoskodhassanak.

Akiknek szájából korábban az "ellenforradalomról" ömlött a szó, azoknak illenék halkabbra fogni hangjukat, s legalább elismerni tévedésüket. Megtévesztett emberek is vannak köztük, akiknek azonban csak úgy járhat bocsánat, ha kérnek belőle.

Ma már örvendetes módon gyarapodik tudásunk az 56-os eseményekről. Ennek ellenére még mindig kevés adatot ismerünk a vidék történéseiről, a külföld pedig jószerével csak budapesti forradalmat tart számon. Ezért is örültem, hogy megismerhettem Bálint László tanulmányát a Hódmezővásárhelyen történtekről. Fontos, hogy tudja a világ, hogy október 23-án ugyanazt gondolta az ország Debrecentől-Sopronig, egyszerre dobbantak a szívek, s erre kevés példa volt történelmünkben. Talán csak Petőfiék nemzedékének és a kuruc vitézeknek az összefogása hasonlítható hozzá.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Most olyan úton járunk, amelyet "Új Honfoglalásnak" is nevezhetünk. Ezen az úton 1956 hősei mennek elöl. Mi ezen az úton maradunk, mert itt érezzük jól magunkat. Ezen az úton maradunk, mert itt tudjuk megtartani, ami nekünk igazán fontos: az emberi méltóságot, történelmünket és kultúránkat, a magyar termőföldet, az ország még meglévő vagyonát, családjaink jövőjét, a fiatalok tehetségét, az időskor tisztességét, a határon túli magyarokat.

Még 1956éban Mindszenty József hercegprímás 8 évi börtön után azt mondta, "most a magyar szívekben szeretetre és összefogásra van szükség." 47 év után ezt meg kell ismételjük: most a magyar szívekben szeretetre és összefogásra van szükség. A mi szívünkben nem lehet gyűlölet, mert a mi utunkon járók közössége a barátság, a bizalom és a szeretet köré épül.
Bízzunk abban, hogy 56 emléke nem merülhet feledésbe, szerencsére már az ifjabb generáció is érzi és megértette történelmünk e fényes napjainak üzenetét, és tudja, hogy ez volt a mi századunk 1848-a. Tegyünk meg mindent érte, hogy az is maradjon!