Minden hasonlat sántít, de olyasmi ez, mintha egy csapat előbb a labdarúgó Bajnokok Ligájában, kisvártatva a vízilabda-világkupán, majd a kosárlabda-világbajnokságon is remekelne. A teljesítmény minimum figyelemreméltó. De inkább megsüvegelendő.

Jellemző, hogy az ellenzéki pártok kötelező kritikai kűrjei egymást és olykor önmagukat is gyengítik. Bírálniuk kell, különben létükben lennének megkérdőjelezhetőek, de a magyar elnökség szakmai munkájának minőségét nem tudják megkérdőjelezni, ahogy az államadósság csökkentésének fontosságát és a kínai keretszerződések gazdasági jelentőségét sem.

A kijelölt megszólalók az EU kapcsán legfeljebb elszalasztott lehetőségekről beszélnek (és mibe nem lehet láttatni be nem váltott reményeket?). Az adósságcsökkentés apropóján a magánnyugdíjpénztárak lenyúlását emlegetik (bár a Ferihegyi repülőtér vagy a Mol korábbi privatizátorai több százmilliárdos bevételekből egyetlen fillérrel sem enyhítették az adósságszolgálat kínjait). Kína pedig teljes joggal hívja elő az emberi jogi kifogásokat (és a kormányoknak akkor is rosszul áll a pragmatizmus emlegetése, ha közben szégyellősen és kérdőn az Egyesült Államokra, Németországra vagy épp Nagy-Britanniára mutogathatnak).

Egy év megfeszített munkája alapozta meg a fent említett eredménysort. Miközben ugyanebben a tizenkét hónapban - csak úgy mellesleg - megszületett az új alaptörvény, gyökeresen átalakult az adórendszer, leváltunk a Nemzetközi Valutaalap (IMF) emlőiről, kettős állampolgárságot nyújtottunk a határon kívül élő magyaroknak, újjáépült  a vörösiszap-katasztrófával sújtott Kolontár és Devecser, időhöz és térhez jutottak a korábban már végzetesen sarokba szorított devizahitelesek. Súlyos társadalmi konfliktusok vállalásával együtt megkezdődött a régi kiváltságok felszámolása, és az ország új, fenntartható fejlődési pályára állítása.

Legalább ennyi. Hogy ez sok vagy kevés? A válasz lehetne belátás kérdése. Ha a korábbi kormányok teljesítményéhez nem lenne hozzámérhető. Ám így nyugodt lelkiismerettel írható le, hogy a mögöttünk hagyott évben Orbán Viktor kormánya nem kímmélte magát, nem pazarolta az időt, és világos jelzését adta elhatározottságának. Annak, hogy a maga választotta utat fogja járni.

Akár megdicsőül, akár megbukik. Ahogy a válsággal hadakozó, tétován kísérletező világ nem tudja, melyik az üdvözítő irány, úgy Magyarország sem veheti biztosra a sima révbe érést. Csak remélheti.

S az elmúlt hét tekintélyt parancsoló sikereinek ismeretében, ezt nem is minden alap nélkül...