Vannak köztük néhai parlamenti figurák, hajdani – Jókaiék szép szavával – „kormányzati faktorok”, politológusok, „írófejedelmek”, álneves glosszaírók, szociológusi pedigrével rendelkező bel-budai álpopulisták, virágnyelven vagy káromkodva fogalmazó megélhetési rettegők, médiaguruk, alkotmányjogi fenomének, nyughatatlan ősmaoisták és ávósfik, percemberke poéták, műkritikusnak álcázott kultúrnyikhajok, stb. Sokfélék tehát, ám – és éppen ezért feltűnő, hogy – milyen uniszónó a dallam, amit hétről hétre megzengetnek.

A nosztalgiám oka maga az emlékezet. Valaha ugyanegy épületben dolgoztam az ÉS-sel a Duna-parton, az Akadémia és a Parlament közötti szakaszon, össze-összefutottam ezzel is meg azzal is, szerzőik a mi (a Kortárs) szerzőink is voltak, és ha egyik-másik szerkesztővel nem is vágytam egy asztal mellé, azért jólesett meghúzódni a Nimródban, a Nagy Lászlónak nevezett képszerkesztő közelében. Írogattam is a lapba ezt-azt. Tudtam, miket (kiket) nem mertek közölni, mit húztak ki és meg, mi a véleménye Illyés Gyulának egyik-másik „magánszorgalmú” szerkesztőjükről, mit parancsolt rájuk Aczél, és azt – esetleg, olykor-olykor – hogyan próbálták kijátszani, szóval éltünk az örökkévalónak hitt pártállami irodalmi élet akolmelegében.

Ennek lett vége a rendszerváltozással. És az „uniszónó” ettől fogva nemcsak egy-egy lapszám szerzőinek tematikájára és modorára vonatkozik, hanem arra az „elkötelezettségre” is, amelynek jóhiszeműségét képtelen vagyok nemcsak elhinni, de még feltételezni is: két évtizede ugyanaz a balliberális tónus uralg itt, aminek minden alkalom jó arra, hogy a „nemzeti” vagy a „magyar” jelzőt kiérdemlő ügyeket gyalázza és kifigurázza. És – ez a hiteltelenségük legfőbb bizonyítéka – teljesen mindegy, hogy miféle pártkoalíció adja is a parlamenti többséget és a kormányhatalmat. Hogy kié az országvezetés felelőssége. Mindenesetre ilyen sokkot, „frászt”, ahogy a régi családi nyelv mondta, még nem kellett megélniük, mint ama tavalyi (örökösen megkérdőjelezett jelentőségű) „kétharmad”. És – ez is mennyire jellemző a mentalitásukra – soha nem a „kétharmadot” kitermelő szavazókon köszörülik a nyelvüket, noha – ha volna bennük kurázsi – rajtuk kellene, hanem a kormányon és azon belül is a démonizált miniszterelnökön.

Miért olvasom és hogyan ezt a lapot mégis? A miértre Arany János szavával válaszolnék: a „kommóció” végett. (A Naturam furca expellasban olvashatjuk: „Gyermekkoromban felköték / A színben egy nagy tökharangot, / Amely ugyan nem ada hangot, / De másképp vígan működék; / Megvolt a súlya, lódulás, / Kötelét, hogy jól visszarántsa, / S vele a kis harangozót; – / Szóval: csinált kommóciót.”) A kommóció: mozgás, kedélyváltozás. A hogyanon az olvasási technológiát értem. Mivel azért akkora „kommócióra” nincs szükségem, amivel a friss lapszámok olvasása járna, meg különben sem hiszem, hogy valami számottevő „hírértékkel” bírnának glosszáik, átkaik, iróniájuk, hamisságaik, ezért bizonyos „spéttel” olvasom a lapot. Két-három-négy hetes késleltetéssel. A szövegeket így is bekebelezem, de még véletlenül sem foghat el az az érzés, hogy „na, jól megmondták az őszintét, erre varrjon gombot most… ez meg az”, és a gyomrom sem háborog fenyegetőn. A szövegek ennyi idő alatt megtöppednek és dokumentummá válnak: észjárás- és beszédmódzárványokká. Személytelenedő szövegszövetté. És oly mindegy, hogy miféle név van föléje vagy alája írva.

Nem szívesen idézek innen, de most az egyszer… Oly bájosan perverz, amit olvasok bő egy hónapos távlatból. Most, hogy a magyar uniós elnökség mandátuma kitelt, és eljött a mérlegkészítés ideje. Egy publicisztika így indul: „Még néhány hét, és véget ér Magyarország soros uniós elnökösködése. Aligha tévedek nagyot, ha úgy gondolom, minden érintett várja már ezt a percet. A magyar kormány azért, mert egész pályás belpolitikai letámadását immár intim környezetben folytathatja…”, „…ülheti torát az önkényeskedő törvényhozás, a bosszú, a korábbi évtizedek alatt fölhalmozott ilyen-olyan vagyonok és szerzett közösségi jogok rekvirálása…”, „…és az unió is ébredezik majd a rémálomból, mondván, ezek akkor befejezték”, „…hamarosan eltűnik egy átmenetileg behurcolt kultúra az összes eszement elemével együtt: a szurkoláshoz való jogtól a tárogatózó elnökön keresztül a fokosig, malomaljáig”. És a végső szakasz – hogy visszacsatolódhassunk a régi, „komcsi” ÉS korához, de talán mégsem így kellene… „Mégis az lehetetlen, hogy örökké így legyen. A csepeli Lenin-szobor jut eszembe, amikor még a masszív hetvenes években zsíros kenyeret raktak a jövőbe mutató Lenin tenyerébe, és ráírták, »ne örülj, Lenin, nem lesz így örökké, százötven év alatt sem lettünk törökké«.” Alighanem pontatlan a szerző emlékezete, mintha két dolgot vonna össze (merthogy „ráírták” – de hova?), mindegy persze: nincs hírérték, csak egy szövegemlék. Olyan, amilyen.

Olyan, amilyen… Olvasom a híreket az uniós elnökség záróeseményeiről. Az EU-miniszterelnökök úgy tartják, uniszónó…, ez a „magyar” fél év „kiváló” volt. Maga a fénylő tekintetű MSZP-s pártvezér (ha még az…) mondja: az uniós elnökség „szakmailag sikeres volt”. (A másik ellenzéki párt nyafog, a harmadik hörög, mi mást is tehetnének, szegények?) Mert hát, istenem…, az európai romastratégia kidolgozása és elfogadtatása minden tagállammal, vagy kétezer európai parlamenti módosító indítvány kezelése, az európai gazdasági kormányzás alapvetése, Románia és Bulgária schengeni integrációja, és végre, végre Horvátország… És a lengyelek… Arról is értesülhettünk, hogy a magyar uniós elnökség egy tízliteres hordót adott át az új elnökségnek, tokaji szamorodnival töltve, Donald Tusk meg egy díszkardot nyújtott át Orbán Viktornak. Hál’ isten, újabb glosszatémák az ÉS-nek. Tokaji szőlők…, hehehe, kard a korona mellé…, jöjj, Cohn-Bendit, segíts… Alig várom azt a két-három-négy hetet, amíg ezeket olvashatom. Mérsékelt kommócióval.