Magyarán, az intézményesült politika világa – bár eltérő pártpolitikai bírálatok mellett – de végre húsz év után talán most először a polgári demokráciák hagyományos szereposztásai szerint érdemi működést mutatnak, s végre megjelent új politikai entitásként a politikai piacon a magyar állam. Ez utóbbi szereplő ugyanis az elmúlt húsz esztendőben teljesen a pártharcok áldozata lett, elveszítette önálló arcát, megszűntek önálló érdekei, s a párok államot gyarmatosító önérdeke szinte felszámolta azt a Hugo Grotius óta ismert tényt, hogy az állam a legfőbb szuverén, amelynek irányítói mindig a pillanatot, de ő maga mindig a történelmen átívelő folyamatot fejezi ki.

Mindehhez pedig szakítani kellett az elmúlt húsz év államot gyarmatosító pártpolitikai és egyéni érdekérvényesítési rendszerével, és egy jelentős politikai régi-új szemlélet kellett beépüljön a magyar kormányzati rendszerbe, méghozzá az, hogy a kormányzás célja nem lehet más, mint az állami eszközök igénybevétele által a közérdek szolgálata. A kormányzatok 2010-ig pártönérdeket és magánérdekeket szolgált politikai és magán haszon gyarapítás érdekében.

Orbán Viktor legjelentősebb szemléletbeli innovációja második kormányának kapcsán az volt, hogy a 2008-ban megbukott neoliberalizmus tanulságait levonva világosan kimondta: a megbukott piaci szereplők államhoz fordulása az egész nyugati féltekén azt igazolja, hogy a kormányzásnak egyetlen vezérelve kell legyen, az, hogy stabil, lehetőleg erős államot építsen, amelyik anyagilag lehetőleg független, s ebből következően fenntartható belső struktúrákkal bírjon.

Ha ebből az aspektusból vizsgáljuk az elmúlt egy esztendőt, vagy a legutóbbi félévet, akkor tényszerűen állapíthatjuk meg, hogy a rendszerváltozás elmúlt húsz esztendejében a magyar állam szuverenitásának helyreállításáért a legtöbb munkát az elmúlt egy esztendőben a második Orbán-kormány végezte. A kormányzat Európai Uniós szakmai megmérettetése és még az ellenzék által is fajsúlyosnak találtatása, az elnökség ismertséget adó – pozitív és negatív – összes hozadéka, valamint a nemzetgazdasági mutatók EU-27 számára is példamutató „különutas”javítása, valamint Magyarország gazdasági függésének enyhítése Kína és általában a Kelet felé fordulással egy új állam képét rajzolta meg az elmúlt egy esztendőben.

Mindeközben pedig megújultak és részben totálisan átalakultak a közpolitikai struktúrák is. Az Ellenzéki Kerekasztaltól 2010-ig hallgatólagosan elfogadott és alkotmányba bebetonozott konszenzuális demokrácia modell is gyökeresen átalakult. A kétharmados kormánytöbbség már 2010 májusában világossá tette, hogy hatalmát nem az elmúlt húsz év gyakorlata alapján, hanem a többségi demokrácia elvei szerint fogja gyakorolni. Kimagasló társadalmi támogatottságát pedig nem a fennálló politikai struktúrák működtetésére való felhatalmazásként, hanem egy új közpolitikai rendszer – többségi elven történő – megalkotására fogja fordítani.

A történelmi keresztút politikai értelmezései, narratívái így adottak voltak: az ellenzék – s e téren részben a Jobbik politikai filozófiája kivételt képez -  a fennálló, rendszerváltó konszenzuális demokrácia lebontását látta és látja minden többségi elv alapján betöltött tisztségben, centralizációban és alkotmányos közpolitikai struktúra-modernizálásban, amely értelmezésük szerint magának a magyar demokráciának a lebontását, halálát jelenti. A kormányzat és kormánypárt narratívája pedig az, hogy legális és legitim választások útján, egy rendkívül silány minőségű szocialista kormányzat után azért kapott kétharmados többséget Orbán Viktor és a Fidesz-KDNP, hogy a rossz, eladósodott és eladósított államot kemény kézzel megerősítse, és kétharmados többségével leváltsa a rendszerváltozás kényszerű konszenzusos demokráciáját. E felfogás szerint mindennek alapcorpusa az új alkotmány, és az államgépezet megújításának záloga az, hogy annak hídfőállásaira végre saját emberei kerüljenek, akik elkötelezettek az új közérdeken nyugvó politikai filozófia és állameszme képviseletében.

A történelmi keresztúthoz érkezés nyilván konfliktusokkal is jár. A kormány és az ellenzék demokrácia megítélésében a már ismert értelmezési keretek mellett világos a különbség. A kérdés az, hogy az elmúlt egy év eredményei tekintetében mit mutat a kormányzás mérlege és a többségi demokrácia értelmezésnek meg van-e a társadalmi támogatottsága mindeközben, vagy az ellenzéknek van igaza, amikor azt mondja, hogy a teljes közpolitikai szféra ilyen mértékű átalakításokhoz nem kapott felhatalmazást a kormány!?

Ha az eredmények tekintetében vizsgálódunk, akkor azt látjuk, hogy a makrogazdasági mutatók szinte mindegyike nemcsak, hogy az előző nyolc év lejtmenetéből megállt, hanem tendenciáiban megfordultak és pozitív mérleget mutatnak. Közel öt százalékkal csökkent az államadósságunk, megszűnt az IMF-től való közvetlen függésünk, a folyó fizetési mérleg évek óta nem volt olyan pozitív mérlegű, mint az idei második félévben, a konvergencia programok közül egyedül Magyarország tudja tartani vállalásait, miközben Kína személyében stabil külső finanszírozót is talált államadósságának hosszabb távú csökkentésére. A különadók tekintetében új – nem a lakosságot közvetlenül terhelő – bevételeket volt képes behajtani, miközben jelentős piaci vásárlást hajtott végre a MOL-ban az állam javára. S mindeközben a társadalmi felzárkóztatásért és a roma integráció beindításáért érdemi programot tudott kialakítani az évtizedes látszattevékenységekkel szemben s elkezdte a nagy ellátórendszerek minden kormány számára fájdalmas racionalizálását.

Ha csak e tények alapján az elmúlt húsz esztendő első kormányzati éveinek teljesítményeit tesszük mérlegre, bizony a második Orbán-kormány mozgását vitathatatlanul nevezhetjük a legjobbnak és tendenciájában valóban történelminek. De mi a helyzet az ellenzék állításával, amely szerint, ezen eredmények elismerése mellett sem kapott társadalmi felhatalmazást a Fidesz arra, hogy lebontsa a konszenzuális, Kerekasztal-demokráciát és új, önarcú többségi demokráciát építsen ki? Nos, mindezt a kormánypárt támogatottságának megvizsgálásával tudjuk eldönteni.

Minden kormány első évében jelentős támogatói bázist szokott veszíteni, ami a parlamentáris kormányzatoknál, amilyen a magyar, különösen igaz. A támogatók elpártolása nyilván a Fidesz-KDNP-t is utolérte az idén, ám nem mindegy ennek mértéke, s az, hogy – akár ettől függetlenül is – az állampolgárok mely pártokat és politikusokat tartják kormányzásra képesnek. Nos, az első tekintetében, vagyis hogy kit választanának újra kormányra most vasárnap a választópolgárok az elmúlt egy évben még csak meg sem inogott a Fidesz-KDNP helyzete. A közel négyszázezer elpártoló mellett a párt többségi támogatottsága és intézkedéseinek elfogadottsága messze megelőzte bármelyik korábbi kormány támogatottságát, nem beszélve bármelyik ellenzéki pártról.

 Vagyis az ellenzéki pártok logikája és érvelése arra vonatkozóan, hogy a társadalom nem támogatja a kormány totális közpolitikai, hatalmi és strukturális átalakításait egy többségi demokrácia modell irányába bizony nem igazolhatóak. Még akkor sem, ha hamis a kormányzat azon érvelése is, hogy aki bizonytalan és nem nyilvánul meg politikai ügyekben az azt tartja jónak, amit a kormány tesz. Valószínű ez sem igaz, ám az viszont szinte bizonyos, hogy az LMP szofisztikált, gyakran egyébként tetszetős, az MSZP teljesen hiteltelen, és a Jobbik ingadozó érvelései a konszenzuális demokrácia fenntartására nem találnak értő fülekre és támogatásra a társadalom többségében. Ahogyan miniszterelnöknek is ma egyedül Orbán Viktort tudja elképzelni a választópolgárok többsége.

Az elmúlt egy év történelmi mozgása Magyarországon tehát egyértelműen egy többségi demokrácia modell irányába tolta el a magyar politikai aréna és a magyar állam működését. Ezzel egyidejűleg javult a magyar állam mindenirányú szuverenitásának helyzete, míg végre tisztázódni látszanak a közpolitika funkcionális elkülönülései is. Van egy kormány, ami végre kormányoz, van egy többségi parlament, ami végre törvényt hoz, és van egy politikai ellenzék, amelyik viszont még nem találta meg a maga helyét ebben az új kiépülő többségi rendszerben. Pedig két ellenzéki pártja is – bár eltérő eszmék szerint – de pont azért kapott parlamenti felhatalmazást a képviselői munkára, hogy leváltsák az előző rendszert, hogy „legyen más a politika” és, hogy legyen „új Magyarország”. A szocialisták szétesése egyben a régi rendszer szétesésének szimbóluma is. Az új ellenzék pártjainak csak akkor lesz esélyük megerősödni, ha nem a konszenzuális régi modell visszasírásán nyugvó ellenzékiséget folytatnak, hanem az új többségi modell döntéseinek minőségét veszik célba, s rávilágítanak arra, hogy azért mert valami a többség akaratán nyugszik, nem biztos, hogy jó, nem biztos, hogy helyes. Csakhogy az eddigi kormányzati eredmények alapján e feladat tűnik számukra a legnehezebbnek.

 A szerző politológus