De ennek az időnek vége, komoly tárgyalások fontos résztvevője vagyok, okosan fejtem ki megalapozott véleményemet, és mesteri megjegyzésekkel terelgetem az ádáz viták menetét. Valamint néha meg is szólalok. Ez ugyan még nem mindig sikerül, néha percekig kell jelentkeznem, mire idenéznek, és ha idenéznek, akkor sincs sok időm, mert gyorsan félbeszakítanak, addig pedig bólogatnak, és a szőnyeget nézik. Amikor elmennek, én is meg szoktam nézni a szőnyeget, de semmi érdekeset nem látok rajta, már többször rá akartam erre kérdezni, de valahogy mindig elmaradt. Mindegy.
Legutóbb sokan jöttek hozzám, öten érkeztek, vagy mégis hatan? Lehet, hogy heten is voltak. Szóval sokan. Fontos kérdéseket kellett tisztáznunk, rövid eligazítást tartottam nekik, miközben bólogattak, és... De mi a csuda lehet azon a szőnyegen? Mert közben megint azt bámulták. Habár László a mennyezetet nézte, az igaz. Nem fogalmaztam bonyolultan, nem szokásom, szeretem az egyszerű, világos és rövid mondatokat, ezekből hármat-négyet is el tudok mondani nagyobb hibák nélkül. Többre most sem volt idő, mert egyszer csak leültek, és elkezdtek összevissza ordítozni. Ebből például semmit sem értettem. Ferenc kezdte, hogy egy bizonyos koron túl illene talán a háttérbe húzódni, István kiabálva helyeselt, László meg elmagyarázta nekik, hogy egy bizonyos koron alul viszont még illene talán tanulni ezt-azt. Két dolgot konkrétan meg is említett, a nyelveket meg a modort. Aztán meg azt mondta, ugyan árulja már el neki valaki, hogy ezt a marhát miért kellett bevonni ebbe az ügybe is. Mónika és Ildikó kifejtették, hogy de ugye tavaly milyen jól jött ez a marha, Ferenc pedig úgy vélekedett, hogy Lászlónak nem kellene ennyire brillíroznia, mert nem az Évánál van, ha nem vette volna észre. Felhívtam a figyelmüket, hogy azért találkoztunk, hogy a párt belső ügyeit tisztázzuk, és (ki fogom dobni ezt a szőnyeget!) talán el is kezdhetnénk, mert nekem már van egy kidolgozott koncepcióm, igaz ugyan, hogy a tanácsadóm dolgozta ki, de később nekem adta, úgyhogy most már kizárólag az enyém. A tanácsadó említésére megint megbolydultak, László felugrálva érvelt, hogy ugye ő megmondta, hogy erről van szó, és hogy akkor lesz változás, ha majd ő akarja, és nem fogja az életét ahhoz az apró valamihez (ezt nem értettem) igazítani. Ferenc és István harsányan bebizonyították, hogy mindenesetre újra kellene osztani a lapokat, mert ez így nem lesz jó. Mónika szerint ellenben attól semmi nem fog megjavulni, hogy üvöltenek, mint a sakál. Ildikó úgy foglalt állást, hogy van tisztség bőségesen, nem kell összeveszni, de István úgy találta, hogy azért az osztozkodáshoz neki is lesz egy-két szava. Megnyugtattam őket, hogy én nem vágyom semmilyen tisztségre, mire kacagni kezdtek, és csapkodták egymás hátát, hogy ez azért elképesztő, meg hogy majd pont ez a félnótás. Szép szónoki sikert arattam tehát.
Ezek után már gyorsan ment minden, békésen megállapodtak, hogy Ferenc ez lesz, István meg az, sorra került mindenki. Utána susmorogtak, és odajöttek hozzám, hogy próbáljak meg figyelni, mert ez nagyon fontos, hallgatni kell arról, hogy miről esett szó, és a párt belső ügyeit most jó sokáig nem szabad kibeszélni. Hát ezt meg is ígértem, hogy én ugyan nem fogom, nem mintha érteném a dolgot, de láttam, hogy örömöt szerez nekik. Még szóltam néhány elégedett szót, de közben elmentek.
Hát ez volt. Most mindjárt felhívom Katalint és Györgyöt, elmondom nekik a részleteket, mert ők valamiért nem tudtak eljönni. Biztosan örülni fognak, hogy milyen figyelmes vagyok.

Csermely Péter - Magyar Nemzet
2003. október 31.