Alexa Károly: Aki szereti a szavakat, az szereti a nyelvet és mindent, ami a nemzetet és az életet gazdagítja. Aki szereti a szavakat, az hisz az emberi kapcsolatokban. Aki közösségben él, az tudja, hogy az anyanyelv hallatlan találékonysággal képes igazodni még a szűkebb társaságok-társulások kommunikációs igényeihez is. És most ne a nyelvvédelemre, azaz a nyelv önvédelmére gondoljunk, amit a nyelvészet globál-ballib nyavalyásai oly szívesen címkéznek nyelvi kirekesztősdinek, sőt nyelvi fasizmusnak (az „egydimenziós politikai gondolkodás” mindig akarnok és életidegen, tudjuk), hanem arra, hogy ha elég erős a közösségi igény – bármiféle közösség belső, szóhasználati igénye: a nemzettől akár egy szakmáig vagy hobbicsoportig –, akkor a nyelv örömmel igazodik ehhez. Aki azt hiszi, hogy a nyelvújítás nagy nemzeti mozgalma a 19. század közepén befejeződött, az hírét sem hallotta annak például – in concreto –, amit úgy nevezünk, hogy vadásznyelv.