A norvég pszichopata gyilkos aligha számított ekkora sikerre. Miután számolatlanul mészárolta le honfitársait, a haja szála sem görbült. Nem likvidálták a másfél óra elteltével helyszínre érkező kommandósok, csak elfogták. Valahogy úgy, ahogy egy áruházi tolvajt, akinek egy rúd téliszalámit találnak a dzsekijében.
A fotókon jól látszik, hogy Anders Behring Breivik elégedetten pózol a rendőrautóban. Mint aki jól végezte dolgát. Megélte, hogy mindenki rá kíváncsi. Szörnyű tettével hírnévre tett szert. Hogy arcát immár mindenhol ismerik, írásos életművét pedig úgy idézgetik, ahogy Nobel-díjas íróét vagy költőét még soha.
Az eszelős norvég kitűnt a tömegből. Sztár lett. Világhírnévre ölte magát. És nem csak 15 percre, ahogy Andy Warhol a kor leghőbb vágyódását leírja, de talán örökre. A média megragadta, és nem engedi leesni. Meg akarja fejteni a megfejthetetlent. Értelmet akar adni az értelmetlenségnek. Az őrületnek. A bulvár pénzt termel a gyászból - közkívánatra.
Micsoda lenyomata ez a fogyasztói világnak?! Mindenki tetszése szerint használja az alanyt, hogy előre bekészített állítmányát hitelesítse. Hogy a világ olyan, amilyennek ő gondolja látni és láttatni. Hogy ilyenek a szélsőjobboldaliak. Hogy ilyenek a vallási fanatikusok. (Valaki szerint szimplán a vallásosak...) Hogy ilyenek az anarchisták. Hogy ez a következménye a píszí beszéd halálának. Hogy ez a vége a túlzott szabadságnak. Hogy ezt szüli az intolerancia és a rasszizmus. Hogy ide fut ki a multikulturalizmus.
Mindenki mást állít, csak abban tökéletes az egyetértés, hogy valami nagy baj van. Hogy Edvard Munch Sikolya megint aktuális.
Anders Behring Breivik meg arcán bárgyú mosollyal feszít a rendőrautóban. A norvég, akit szélsőjobboldalinak mondanak, aki emlékirataiban dicsőíti a törökverő Hunyadi Jánost, Európa-szerte kapcsolatot tart radikális csoportokkal, hivatkozik Lukács Györgyre vagy épp Kertész Imrére. Mindenre és az ellenkezőjére. Egy bomlott agyú norvég, aki nem idegeneket vett célba sorozatfegyverével, hanem honfitársait ölte hidegvérrel, büszke öntudattal, hogy megjavítsa a világot.
Norvégia munkáspárti miniszterelnöke a rémdrámát követően naggyűlésen demokráciát, toleranciát és egységet emlegetett. És mégtöbb szabadságot ígért. Ami látszólag helyénvaló, hiszen azt üzente a tettesnek, hogy nem érte el célját. Nem félemlítette meg a hétköznapokat, nem változtatta meg az ország életét. Hogy hiábavaló volt a rengeteg vér és áldozat. De tartok tőle, hogy ebben a helyzetben nem a már elborult elméjű mészároshoz kellene szólni. Inkább azokhoz, akik Breivikben példaképet láthatnak. Azokhoz, akik tettét követendőnek gondolják, akik ugyancsak kitűnnének a tömegből. És persze azokhoz a tömegekhez, akik biztonságban szeretnék tudni magukat, vissza akarják nyerni lelki békéjüket, akár úgy is, hogy megélik a bűn bűnhődésének katarzisát.
Ha ezt a történetet valaki akciófilmben látja és ezzel a véggel szédül ki a moziból, belebetegszik. Ilyen film nincs. Nem szabad, hogy legyen. A még több szabadság nem válasz az őrület elszabadulására. Csak szépelgés. Az esztelen gyilkosok nem úszhatják meg ennyivel.
Sem a filmvásznon. Sem az életben. Breivik után nem maradhatunk ugynúgy, ahogy addig voltunk.