Nem kellene itt senkinek megsegítenie senkit, ha a második Orbán-kormány tevékenységét nem az előzte volna meg, ami. Nyolcévnyi valódi cselekvésképtelenség. Egyetlen épeszű család sem adósodott volna el idehaza jenben és frankban, ha a magyar gazdaságot azon a vonalon hagyták volna továbbfejlődni, amelyet 1998 és 2002 között húztak meg. Az államilag támogatott forinthitelek valóban évről évre egyre nagyobb terhet jelentettek ugyan a költségvetésnek (cserébe persze azért pörgött az építőipar és minden, ami hozzá kapcsolódik), de a tervek szerint ez a tehernövekedés nem tartott volna a végtelenségig, csak hazánk euróövezeti csatlakozásáig. Mivel azonban ennek időpontja a 2004 tavaszán beadott első konvergenciaprogramban rögzítetthez, vagyis 2008-hoz képest egyre távolabbra tolódott, a kamattámogatás kezdett valóban problémás tételt jelenteni a gyatrán összeállított költségvetések kiadási oldalán. Erre ahelyett, hogy a Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány talált volna valamilyen valódi megoldást, például Szlovákiához hasonlóan egy reális csatlakozási terv gyors végrehajtásának formájában, a kisebb ellenállás irányába mentek. A büdzsét kímélő intézkedéssorozat részeként megszüntették a támogatott forinthitel intézményét, és átterelték a hitelfelvevőket az alacsony kamatszinttel kecsegtető svájci frankhoz. Arról persze hallgattak, hogy a példátlanul alacsony kamatszint mellett milyen páratlanul magas kockázatai vannak e kényszermegoldásnak. A bajba került devizaadósok mától kérhetik a törlesztőrészleteik kiszámításához használt árfolyam átmeneti rögzítését. Lehet, hogy kevésnek érzik ezt a segítséget, és joggal tölti el őket a félelem, mi történik majd a moratórium feloldásakor. Való igaz, nem kaptak végleges megoldást, és talán nem is a legjobbat. De az kétségtelen, hogy nyertek némi időt.

A teljes publicisztika az MNO honlapján olvasható