Alexa Károly: És most, ahogy ülök írogatva itt, a kerti asztalnál, és a sárguló, darázsdöngéses csemegeszőlőfürtöket nézem, mintha kevéssé érdekelne az irodalom, mint ahogy az a dolgom volna. Képek vannak előttem, és nem könyvek vagy sanyarú írófizimiskák. Vagy egy órával azelőtt, hogy az előadásomra sor került volna, kiléptem az előadóterem nagy üvegajtaján, és egy szőlőhegy aljában találtam magam, ösvény, fel-fel rajta, kanyargó, futóvíz árkolta szurdik néhol hat-nyolc méteres falakkal, gyökerek hálója, az isteni és emberi teremtés néma homálya és bevillanó fényei, istenem, Mészöly Miklós Porkoláb völgye Szekszárdnál, a földsáncba vágott vasajtók, mögöttük a szőlők, hogyan kapálhatnak itt, és hogyan hozhatnak föl akár egy kisebb (gönci!) hordót… Azután megnyílik a bozót, lelapul a part, és a lábadnál csillog a hatalmas víz. És íme melletted áll egy öreg pinea, mintha Olaszhonban lennél. Mintha itt is Dél géniuszáé lenne a végső szó. És eszembe jut, hogy a múlt hét egyik estéjén a Dunántúl-széli Kissomlyón rizlingezve egyik muzsikus cimborám meghívott a budavári borfesztiválra, ahol a tokajiak egyik kínáló embere lesz. Merthogy így kerek a világ.