„Magyar, legyen hited és lészen országod” – írta Hitvallás című versében Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna. A Felvidék „egy elszakadt leánya” 91 évvel ezelőtt megnyerte azt az imapályázatot, amelyet a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája és a Védő Ligák Szövetsége 1920-ban írt ki, de ez a mű akkor még csak a háromsoros Magyar Hiszekegy volt: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában.” E három sort egészítette ki aztán a tizenöt szakaszos Hitvallás című verssé.
Egy nemzetet mozdított meg mindezzel, még a hazai zsidóságot is: a Pesti Izraelita Hitközség felhívására hitet tettek magyarságuk és a haza újjáépítése mellett. Azt akkor nem lehetett tudni, hogy a későbbi világpolitikai események milyen borzalmakhoz vezetnek, és hogy a magyar területek visszaszerzésének ára lesz – benne a zsidó származású hazánkfiainak megsemmisítésére irányuló törekvés. A hit, a magyarságban való hit ekkor megbicsaklott. Pedig a trianoni békediktátum után nehéz lett volna olyan embert találni idehaza, aki ne reménykedett volna abban, hogy egyszer a tiszta magyar falvak, városok és országrészek visszakerülnek az anyaországhoz.
Ezer évvel azelőtt Szent István király nyilván nem azért teremtette meg a magyar államiságot, hogy utódai feladják az ősök által megszerzett javakat. Nem azért küldte 999-ben Asztrik pannonhalmi apátot II. Szilveszter pápához a koronáért és az apostoli áldásért, hogy ezzel ne lépjünk be az európai keresztény nemzetek sorába. Hiszen a koronázás után is azért folytatott évtizedekig kemény harcokat külső és belső ellenségeivel, hogy megszilárdítsa a kereszténységet Magyarországon. A kereszténység terjesztésében betöltött szerepéért nem véletlenül került a szentek sorába. Szent László királyunk kérelmezte István király szentté avatását VII. Gergely pápánál. A pápa engedélye szimbolikus: „emeljék fel azok testét, akik Pannóniában a hit magvát elvetették, és az országot a hit hirdetésével öntözték, hogy őket a legnagyobb tiszteletben tartsák, és méltó tisztelettel illessék.” 1083. augusztus 20-án Szent László, a magyar püspökök, apátok és előkelők jelenlétében így is történt, Istvánt, testének „felemelésével”, szentté avatták. Az első magyar katolikus szent kiérdemelte tehát e titulust, mivel ezt a lelki, szellemi és fizikai küzdelmet, a törvények sorának megalkotását a hitbe és népébe vetett bizalom nélkül aligha tudta volna végrehajtani. Bár a következő évszázadokban súlyos támadások és területi veszteségek érték Magyarországot, mégsem roppant meg az ország népének hite, a hit abban, hogy országuk fennmarad. Gondoljunk csak a dicső török elleni végvári küzdelmekre, vagy a Habsburgok elleni szabadságharcokra.
A keresztény magyarságba vetett hit aztán Trianonnal szakadt darabokra. A békeszerződés egy tollvonással vette el ezer éve birtokolt területünk csaknem 71 százalékát, népességünk több mint 60 százalékát. Érthető, hogy az 1920-as évektől kezdve országszerte emelkedtek a Trianonra emlékeztető szobrok, emlékművek. Érthető, hogy szállóigévé vált Széchenyi Istvánnak, a Hitel (1830) szerzőjének 90 évvel azelőtti, utolsó gondolata: „Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; én azt szeretném hinni – lesz!” A nemzet jelesei az elszakított országrészekben és az anyaországban is a megmaradásra, a hitre, a magyarság melletti hitvallásra, a cselekvésre buzdítottak tehát. Kós Károly: „…építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára”; Remenyik Sándor: „Még nem tudom: / Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, / De itthon maradok”; Radnóti: …nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország…”; Kosztolányi Dezső: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható.”; Juhász Gyula: „Ha sírva is, de vigadunk, / Míg fölragyog magyar napunk, / Míg álmok élnek s zendülnek dalok, / Míg magyarok leszünk mi magyarok!”; Babits Mihály: „Azt a hazát, amelyről a Szózat zeng, el nem veheti, és meg nem csonkíthatja senki. (…) Magunkban hordozzuk éppen annyira, mint ahogy ő hordoz bennünket…” A Trianon utáni párizsi békeszerződés azonban a történelmi Magyarország talpra állításának álmát végleg elmosta. Az azt követő véres kommunista diktatúrák nemcsak évszázados társadalmi osztályokat semmisítettek vagy tizedeltek meg, hanem kikezdték hitünket, átírták történelmünket, le akarták nullázni identitástudatunkat.
A szovjet csapatok kivonulása, az új függetlenség, a rendszerváltoztatás az utolsó pillanatban jött. Az elmúlt huszonegy év azonban sok tanulsággal szolgál. A magyarság többségének ugyanis rá kellett jönnie arra, hogy a kozmopolitizmussal átitatott liberálisok nemzetellenessége, a volt állampártot képviselő MSZP országunkat kiárusító, eladósító politikája sokkal nagyobb veszedelem, mint bármilyen külső erő beavatkozási kísérlete. Államiságunk 1011. évében most kell hinni és tenni, hogy ne odajussunk, ahová évtizedek óta a baloldal szán bennünket: a kiszolgáltatott, cselekvésképtelen nemzetek sorába.
Abból elég volt negyvenöt évig.