De születésünk, eredetünk lényeg szerint határoz meg minket. A nemzetet is. A magyarságról szóló korai krónikaírói feljegyzések között a máig hatóan legfontosabb dátum az államalapítás időpontja, bár ünneppé csak jóval később vált. Egészen más jellegűben, de ma is államban élünk. S ahogy a bennünket meghatározó keresztény kultúrkörről, úgy az államról sem mondunk le, ezért is folynak kemény viták arról, milyen legyen a „jó állam”. Sose az volt vele a bajunk, hogy nem akar elhalni, hanem hogy nem jól működik, hogy túlbürokratizált, vagy hogy nem értünk, állampolgárokért, hanem szemmel láthatóan ellenünkre van. Ha törzsi kultúrában élnénk, akkor bizonyosan nem ez az augusztusi nap lenne legkiemelkedőbb, mindenkit érintő, mindenkihez szóló ünnepünk. Lehetne a gondolatot tovább is szőni: csak akik állandóan ellenségeskedő törzsi kultúrára vágynak, azok legyintenek a Szent István-napi körmenetre, azok tesznek epés megjegyzéseket a történelmi zászlók felvonultatására, s fordítják el fejüket gúnyolódva a magyar történelem öt korszakát megjelenítő díszletekkel a Dunán elvonuló hajók látványától. Groteszk fintora a sorsnak, hogy akik régen Szent István napját csak alkotmányünnepnek nevezték, azok ma ki sem ejtik ezt a szót a szájukon. Hogyisne, hiszen a sztálini modell szerinti alkotmány a múlté, a polgári kormány idején létrehozott új alkotmányt meg minek ünnepelni. (Erről majd kései utódaink döntenek.)

Színei voltak az idei augusztus 20-nak, mindenekelőtt azért, mert a magyar kultúra és a történelmi hagyományok talán soha akkora teret nem kaptak, soha annyira élővé nem váltak, mint most. Ebben bizonyosan része volt annak is, hogy a határainkon túli magyarok talán soha annyira nem váltak, nem válhattak alkotó részeivé ennek az állami ünnepnek, mint ma. Persze a legtöbb nézőt idén is a tűzijáték vonzotta, és a természet ezúttal kegyes volt: nem küldött vihart, nem sodort veszélybe senkit. Idén már második éve az ünnepi szónokokat nem védték mesterlövészek. Nem kellett senkinek a szobájába zárkózni, egyformán félve a rendbontóktól és a rendőröktől: visszakaptuk ünnepeinket. Kiüresedőben lévő jelképeket is meg lehet telíteni értékkel, tartalmakkal. Az „alkotmányünnep” mellett a történelmi félmúlt egy másik találmányaként kenyérünnepnek titulálták az államalapítás ünnepét. De aki idén augusztus huszadikán meghallotta, hogy a nemzeti összetartozást is jelentő ünnepre készített kenyeret olyan lisztből sütötték, amelyet a magyarországi megyékben és a környező országok magyarlakta területein termesztett búzából őröltek, s öt tonna liszt a dévai Szent Ferenc Alapítvány házaiban lakó gyerekeknek is jutott friss kenyér sütésére, az mindjárt másképpen nézett az aranybarna színű pécsváradi veknikre.

Nincs lehangolóbb, mint ha a nemzeti összetartozásról csak a szónokok beszélnek, és közben az emberek életében és érzéseiben, jelenében és jövőképében nem történik semmi változás. A gondosan összekevert bácskai, alföldi, felvidéki, mezőségi lisztből készült kenyér selyemfénye ne csak emlékünk legyen, hanem jövőnkre világítson. A közös lisztből készült kenyér ízét sokan és sokáig szeretnénk a szánkban érezni.