Lukács Csaba: Elfelejtettünk örülni annak, ami van, és kedvünket, jövőnket, életünket a sóvárgó vágyakozás határozza meg. Ha ez nem teljesül, szerencsétlennek, örök vesztesnek érezzük magunkat, és végzetes megoldásokon gondolkodunk. Tévedés ne essék: én sem tudok aludni, amikor tartozom valakinek, és különösen rosszul érzem magam azokban a pillanatokban, amikor reménytelennek látom a jövőt. De attól vagyunk emberek, hogy felállunk ezekből a helyzetekből, és akkor maradunk meg embernek, ha a legkiszolgáltatottabb pillanatokban sem válunk ösztönlényekké.