Érzékcsalódás volt csupán, hogy lobogott a mécsláng - valójában meg sem gyulladt a kanóc.
A vizsgálat lezárult, felejtse el - idézhetnénk az ismert filmcímet, de hát a politika már csak olyan: akkor is sikamlós nyomot hagy maga után, amikor mindenki megesküszik, hogy soha nem is járt arrafelé meztelen csiga. Mécs Imre sietett üdvözölni az alkotmánybírósági döntést, s úgy fordítani a szégyent, mintha a döntés őt és elvbarátait igazolta volna. Igaz, aztán olyasmit talált mondani, hogy az Alkotmánybíróság más nyelvet beszél. S ezzel messzemenően egyet is érthetünk, hozzátéve: ha lehet, akkor mégis a taláros testület által használt nyelvet ismernénk el hivatalosnak.
A kései elégtétel persze nem változtat a szégyenletes tényen: mikor a miniszterelnök szigorúan eltitkolt múltja a Magyar Nemzet jóvoltából napvilágra került, az MSZP és az SZDSZ úgy próbálta legitimálni a világ legrövidebb koalíciós válságát követő, elvtelen és morálisan minősíthetetlen kompromisszumot, hogy bizottsági porondmutatványt csinált belőle. Mindezt törvényi szabályozás helyett gyorstalpaló országgyűlési határozattal, hevenyészett vizsgálódását visszamenőleg kiterjesztve három kormány tagjaira, köztük olyan miniszterre is, aki már nem tudja megvédeni magát, mert már nincsen az élők sorában. (Ezzel egy évvel korábban lényegében megelőlegezte a Teller-állevéllel kiteljesedő kegyeletsértő metódust.) Mécs Imre most arra hivatkozik: lám, jól tették, hogy az ellenzéki bizottsági tagok kivonulása után nem hoztak határozatot: ha hoztak volna, most annak törvénytelen voltát is kimondták volna az alkotmánybírák. Csakhogy az alkotmánybírák azt is kimondták, hogy az eseti parlamenti bizottságok perképtelensége (vagyis hogy feloszlanak, utánuk a vízözön, nincs jogorvoslat, hogy a becsületükben megsértettek törvényes úton elégtételt vehetnének) olyan körülmény, amely a jogbiztonságot alapjaiban veszélyezteti. Mindebből össze is áll a mozaikkép: Mécs Imrének és társainak minden bizonnyal nem is állt szándékukban, hogy jelentést írjanak az Országgyűlésnek - valószínűleg csakis az aktuálpolitikai haszon, a polgári oldal politikusainak besározása, a bizonyítatlan s esetenként bizonyíthatatlan érintettség szóba hozása érdekelte őket, amit a bizottsági kiszivárogtatással messzemenően biztosítani lehetett.
Az alkotmánybírósági verdikt hosszabb távú következményei egyelőre felmérhetetlenek. A mai kormánypártok a korábbi ciklusban vehemensen támadták az Orbán-kabinetet, hogy nem garantált a parlamenti vizsgálóbizottságok gördülékeny működése. Most viszont feketén-fehéren kiderült, hogy Medgyessyék vizet prédikáltak, de bort ittak - csak éppen nem a bizottságok felállítását, hanem azok hatékony munkáját akadályozták meg. A törvényi szabályozás - és így az ellenzékkel való konszenzus - immár elkerülhetetlen: az Alkotmánybíróság öt hónapot engedélyezett a mulasztásos alkotmánysértés felszámolására. Ez az egyeztetési kényszer óhatatlanul kihat már a kormánypártoknak több mint kínos brókerbizottság működésére is, s egyáltalán: a továbbiakban nincs mód azzal számolni, hogy törvényen kívül lehet tartani a jogállam e garanciális eszközét. Sőt a terjedelmes indoklásban újfent megerősíttetett: a demokrácia lényege a hatalommegosztás, egyik hatalmi ág sem kerekedhet a másik fölé. Ha ezek fényében tekintünk a továbbiakban a független intézményeket - elsősorban az ügyészséget - célzó szakadatlan kormányzati támadásokra, különös fontosságot nyer, hogy végképp kihunyt a színpadi kellékként használt virtuális mécsvilág.

Csontos János, Magyar Nemzet