Közismert, hogy a magyar bíróságok Európában egyedülálló önkormányzati lehetőséget kaptak még a Horn-kormány idején. Ráadásul úgy szakadt a nyakukba ez a nagy szabadság, hogy a bíróságokon (leszámítva a kilencvenes évek elején Balsai István akkori igazságügy-miniszter által eszközölt néhány fejcserét) elmaradt a rendszerváltás, így a bírói önkormányzati rendszer a múltból ránk hagyott, állampárti utasításra ítélkező, velejéig romlott elitet konzerválta az igazságszolgáltatás élén. A rossz minőségű elit szépen rá is nyomta a bélyegét a bíróság teljes intézményrendszerére, s mára oda jutottunk, hogy nehezen találnánk olyan járókelőt az utcán, aki bizonytalankodás nélkül merné állítani, hogy a magyar bíróságok befolyásolhatatlanul és kiszámíthatóan ítélkeznek. Sokkal valószínűbb, hogy a válaszadók többsége inkább arra az álláspontra helyezkedne, hogy itthon egész egyszerűen megszűnt a jogbiztonság.

Nemhogy jogbiztonságról, de jogállamról sem beszélhetünk egy olyan országban, ahol egy-egy polgári perben az első tárgyalásra is éveket kell várni, majd öt-hat hónaponként tartanak egy újabbat, s talán tíz év múlva meg is születik a jogerős ítélet. Nem is beszélve a büntetőperekről, ahol oly sokszor érezhetjük azt, hogy nem a bűnösök kezén kattan a bilincs. Itt felidézhetnénk a jól ismert eseteket, hogy a móri perben hatalmasat hibázó bírót a Legfelsőbb Bíróság tagjai közé „buktatták”, vagy hogy 2006 őszén megrendelésre, a gyurcsányi kívánalmaknak eleget téve zárattak be sok tucatnyi ártatlan embert. Feltehetnénk azt a kérdést is, hogy miért akkor érzi rendre megalapozatlannak a feladatra felülről lenyúló kezek által gondosan kiválasztott bíró az előzetes letartóztatást kérő ügyészi indítványokat, amikor a nómenklatúra tagjairól van szó, de aligha kell ezt hosszabban fejtegetni a Magyar Hírlap olvasóinak.

Az újdonság az, hogy a kormány gesztusainak és a jövő januártól hatályos új alkotmányunk világos útmutatásának köszönhe­tően végre merik hallatni a hangjukat az egyszerű bírók is, akik eddig csendben tűrték Baka András és elődeinek hatalmaskodását, és akik ugyanúgy szenvedtek attól, hogy egy bűn rossz rendszer fenntartásában kell részt vállalniuk, mint a pulpitus másik oldalán állók, s akik szemlesütve mondták ki az ügyfeleknek egy márciusi tárgyaláson, hogy a következő fordulóra mondjuk november végén nyílik lehetőség.

Az első megszólalóknak éppen lapunk adott helyet. Völgyesi Miklós a Legfelsőbb Bíróság nyugalmazott tanácselnökeként mondott kérlelhetetlen kritikát, Bónis Éva, Ravasz László vagy éppen Rázsó Ferenc egyszerű bíróként vette a bátorságot, hogy áttörje a hallgatás falát. A sok megaláztatás, etikai vizsgálat és kirúgások után végül fordulatot hozott az első fecskék bátorsága: immár a magyar bírók kétharmadát tömörítő Magyar Bírói Egyesület is vállalta, hogy egységes állásfoglalással rántja le a leplet az álszent rendszerről.

A bírák szava többet ér, mint bármely politikusé, hiszen most minden polgár elgondolkodhat azon: vajon miféle függetlenség, miféle parádés belső demokrácia az, amelyből éppen az érintettek kétharmada nem kér. Legalább olyan jó, mint a megboldogult népi demokrácia...

Innentől kezdve akár naponta nevezheti Baka Andrást a demokraták egyetlen reménységének, az egyedüli gerincesnek címlapján a Népszabadság, ahogy tette azt a napokban, s maga Baka is fellármázhatja – a háta mögött a teljes balliberális oldallal – a nemzetközi közvéleményt, a többség pontosan tudni fogja, hogy hol az igazság. Hogy a mai rendszert sürgősen meg kell változtatni, s a jogbiztonság helyreállítása érdekében egy olyan, Nyugaton jól bevált irányítást kell kiépíteni, amelyben a bírók, a parlament és az igazságügyi miniszter együtt hozza meg az igazságszolgáltatást érintő döntéseket.