Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Köszöntöm mindannyiukat, akik eljöttek ma ide, a Vármegye Galériába. Bizonyára egyetértenek velem abban, hogy nem könnyű feladat, és talán nem is tapintatos dolog megtörni a csendet, amely rendeltetésszerűen ránk telepedett egy ilyen szívszaggatóan síró dallam után. A hegedűszó leginkább arra indítja az embert, hogy elcsendesedjen, kevésbé arra, hogy beszéljen.

De talán megbocsátják nekem, hogy ezt megteszem, hiszen a tisztelet és az emlékezés hangja hívott bennünket ma össze. És nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy a Szervátiusz Tibor alkotásaiból összeállított emlékkiállítást megnyissam.

Kedves Barátaim!

Az ősi magyarok hite szerint az embernek nem egy, hanem két lelke van. Az egyik szorosan a testhez kötődik, benne él, és az utolsó pillanatig vele marad. A másik a testtől független, szabad. Úgy is hívják, hogy szabad lélek.

Erről a szabad lélekről azt tartották, hogy alvás közben utazik és ébredéskor tér vissza. Azt is mondták róla, hogy emberfeletti tettekre képes, és nemcsak lát, hall, és tájékozódik, hanem, ha kedve tartja, végtelen utakat jár be rövid idő alatt. Ha kedve tartja, visszautazik a múltba, vagy éppen előreszalad a jövőbe. A szabad lélek független a testtől, de a test nem független a szabad lélektől: nélküle a szervezet csak az alapvető életfunkciók ellátására képes, nélküle a szervezet csak vegetál, alszik, idővel elsorvad és meghal.
Hogy pontosan miként is kell az emberi lelket elképzelnünk, nem tudjuk. Hiszen összetettsége, megfoghatatlansága az évezredek során mit sem változott, ugyanolyan csodálatra méltó. Talány maradt számunkra, csakúgy, mint elődeinknek. Csak találgathatjuk természetét.

Mégis vannak a történelemben pillanatok, amikor ezrek és százezrek ugyanazt élik át, ugyanazt az érzést visszhangozzák, és akkor megragadható a lényege. Nem véletlenül mondja Széchenyi István, hogy "...a népek leginkább olyankor mutatják ki karakterüket, amikor azon a ponton állnak, hogy szabadságukat elveszítsék, vagy nemrég veszítették el, és vissza akarják nyerni."

Hogy milyen a mi karakterünk, vagy mondhatjuk úgy is, lelki alkatunk?
Erre a kérdésre 1956 forradalma és szabadságharca adja meg a választ, és az itt látható emlékkiállítás segít abban, hogy megértsük, megragadjuk lényegét. Köszönet érte azoknak, akik idevarázsolták, köszönet érte az alkotónak, Szervátiusz Tibornak, és a kiállítás rendezőinek.

Amit megtudhatunk magunkról, az itt van velünk, ebben a kiállítóteremben. Ott van a szobrokban, a kiállított művekben, a rácsok mögött maszkszerűvé torzult arcok üres tekintetében, ott van a siratóasszony fájdalmas alakjában.

A titok, ami 1956-ban és a róla való megemlékezések során felfedi magát nem más, kedves barátaim, mint az, hogy a lélek - különösen a magyarok lelke - nem független a szabadságtól. A léleknek - különösen a mi lelkünknek - alkotóeleme a szabadság.
"Ha megvizsgáljuk a magyar lelki tulajdonságait, valamennyi alján a szabadság szeretetét leljük" - írja Illyés Gyula. "Nyilván más népnek is fontos ez. De nem sok nép van, amely szenvedéssel, vérrel annyi bizonyítékát adta a szabadságszeretetének. E téren a különben megfontolt nemzet sohasem ismert alkut, belátást vagy érdeket. Fontosabb volt ez neki az életnél is."
Kedves Barátaim!

Bízom benne, hogy minél többen tekintik meg Szervátiusz Tibor kiállítását, és a konok hallgatagságukban is roppant energiát árasztó szobrokból visszanyerik azt a bizonyos második, szabad lelküket, amely negyvenhét éve bolyong közöttünk, és nem talál vissza a nemzet testébe. És amikor elhaladnak a kiállítást lezáró falon a lyukas nemzeti zászló és a Szabad Magyarország című vers archív fényképe között Szervátiusz szép Korpusza mellett, mindannyian érteni fogják, a mű címe miért lett az, hogy "Feltámadunk!"

Köszönöm, hogy meghallgattak.