Van abban valami végtelenül fölháborító, hogy miközben ezer közül egy ember tudja, mikor hangzott el Kossuth ceglédi beszéde (1848. szeptember 24.), és tízezer közül egy, hogy mely alkalomból mondta el Apponyi Albert szívfájdító igazságokkal teli trianoni beszédét (1920. február 16.), egy e századi kalandor politikus gyalázatos szóömlenyének dátumára mindannyian pontosan emlékszünk.
Nincs olyan újságolvasó ember, aki ne tudná felidézni, mi történt 2006. szeptember 17-én. Még újságok híradásaiban is „az őszödi beszéd ötödik évfordulójáról” olvashatunk, holott szeptember 17. nem a beszéd elhangzásának, hanem kiderülésének napja. Ha van mire emlékeznünk ezen a napon, akkor arra kellene elsősorban, hogy ekkor nyílt ki a szemünk egyszer s mindenkorra, ekkor lepleződött le jóvátehetetlenül az MSZP–SZDSZ-kormány gyászos tehetetlenkedése, élén egy betegesen hazudozó miniszterelnökkel, akinél egyetlen kormányfő sem ártott többet a szabad Magyarországnak két évtized alatt.
Ha van miért megtartani emlékezetünkben ezt a napot, akkor annak oka a nagy közös észre térés, az országos kijózanodás. Hiába volt miniszterelnök, ettől a naptól kezdve nem Gyurcsány Ferencnek állt a zászló. Az övével együtt az MSZP és az SZDSZ sorsa is megpecsételődött. S ha bármiféle jelentősége lenne annak a zavaros, visszataszító, ön- és pártját leleplező szódiarénak, amelyet Gyurcsány produkált, akkor májusban emlegetnénk-elemezgetnénk a hírhedett beszédet, márpedig nem ez történik. A Gyurcsány- beszéd ma már senkit sem érdekel.
A teljes publicisztikát az MNO-n olvashatja.