- Talán nem túlzás azt állítani, hogy a magyar oktatási rendszer ezer sebből vérzik. Ön hogyan látja, melyek a legégetőbb gondok?

- Ha Magyarországot összevetjük a sikeres oktatási rendszereket fenntartó nemzetekkel, szembetűnő, hogy a hazai intézményrendszer nem tudja kiegyenlíteni az otthonról hozott hátrányokat. Iskolarendszerünk konzerválja a családok meglévő anyagi, szociális és kulturális különbségeit, sőt, sok esetben fel is nagyítja azokat. A szabad iskolaválasztás kétségkívül fontos vívmánya volt a rendszerváltásnak, de már gyakran nemcsak a családok választanak szabadon iskolát, hanem az iskolák is kiválogatják a könnyen nevelhető, könnyen tanítható diákokat. Létezik egy spontán elkülönülési folyamat: a jó oktatást tudatosan kereső szülők megkeresik gyermeküknek a lehető legjobb iskolát, őket tárt karokkal fogadják az intézmények; azonban vannak olyan családok is, akik ezt nem teszik meg. Ez a folyamat találkozik egy szétaprózott önkormányzati rendszerrel, ahol a pár száz fős kis falunak ugyanolyan gondokkal, kihívásokkal kellene megküzdenie, mint a kétmilliós Budapestnek.

- Az alapfokú oktatás állami kézbe vétele nem adhat választ erre a problémára?

- Abban egyetértek a törvénytervezetekkel, koncepciókkal, hogy mindenképpen hozzá kell nyúlni a jelenlegi iskolafenntartási rendszerhez. Nem lenne jó azonban átesni a ló másik oldalára: egy központi struktúra magával hozhatja a nagy adminisztratív rendszerek hibáit, a lassúságot, a körülményességet, valamint azt, hogy egyfajta választ kínál a különféle problémákra. Az oktatásban rengeteg a változó elem, éppen ezért nem lehet úgy megtervezni, mint mondjuk az állami útfejlesztést. Emellett fontosnak tartom azt is, hogy minél közelebb legyen a döntésre képes szereplő a probléma megjelenéséhez. Én a teljes államosítást nem tartom jó megoldásnak, túlzónak érzem. Ehelyett inkább azt javasolnám, hogy a nagyobb önkormányzatok tarthassák meg az iskoláikat, míg a kistelepüléseknél valóban szükséges az állami fenntartói felelősség növelése.

- Óriási sajtóvisszhangot kapott az az elképzelés, amely szerint az általános iskolákban a nevelést-oktatást úgy kell megszervezni, hogy a foglalkozások legalább délután négy óráig tartsanak. Ön milyen egész napos iskolát szeretne?

- Sajnos, sok fogalom összekeveredett a vita során. Az egész napos iskolán van, aki csak a napközit vagy a  tanulószobát érti,  én amikor ennek támogatásáról beszéltem,  egy olyan iskolaszervezési mellett érveltem, ahol nem a gyermekek napközbeni megőrzése a fő hangsúly, hanem az, hogy  „húzzuk szét a tanítási időt”,  hogy legyen lehetőség az egyénre szabott fejlesztésre,a csoportmunkára, a gyakorlásra, az ismétlésre, a közösséggé formálódásra; tehát egy élhetőbb, normálisabb iskolai kultúrának ágyazzunk meg. Mindezt választható, de az állam által szakmai és anyagi eszközökkel támogatott megoldásnak javaslom, és semmiképpen nem tenném  kötelezővé, különösen nem a felső tagozat esetében. Az egész napos iskola modellje hozzásegít ahhoz, hogy oldottabb, emberibb, jobb minőségű oktatást adhassunk mindenkinek. Ne csak az járhasson néptáncra, sportfoglalkozásra, zeneórára, akinek meg tudják ezt fizetni a szülei. Szeretnénk, ha ez előbb-utóbb mindenki számára elérhető lenne, de ha most – a feltételek biztosítása nélkül – kötelezővé tennénk, azzal többet ártanánk, mint használnánk. Ha emberibbé tesszük az iskolai létet, akkor már nem oktatás-végrehajtási intézményként élik meg a gyerekek az iskolát. Ne feledjük, addig marad a diákok a számára öröm a tanulás, ameddig   nap mint nap szívesen lépnek be az iskola kapuján.

Vita van tehát a Fidesz oktatási munkacsoportja és az oktatási államtitkárság között, hogy be szabad-e vezetni az egész napos iskolát egyszerre minden évfolyamon. Én úgy gondolom, hogy a kevesebb több. Azt javaslom, hogy bontsuk szét az egész napos iskola lehetséges új tartalmait művészeti, közösségi nevelés, sport és nyelvi csomagokra, és ehhez különítsük el a szükséges pénzt. Így az iskolák örömmel fognak versengeni az egész napos iskola lehetőségéért, és nem mi kényszerítjük őket bele ostorral. Az sem elhanyagolható szempont, hogy ha valamit finanszíroz az állam, és pontosan megszabja a tartalmát, akkor ellenőrizni is tudja azt – így valóban elindulhat a változás. Ha nem így teszünk, akkor papírgyártássá silányul egy olyan fejlesztési lehetőség, amit más országok nagy sikerrel alkalmaznak.

- Elvitathatatlan a tanárok kulcsfontosságú szerepe az oktatásban: nem mindegy, kik milyen tudással és felkészültséggel tanítanak. A tanári pálya azonban jelenleg nem túl vonzó a fiatalok számára…

- Magyarország ebből a szempontból ördögi körben van: elöregszik, elnőiesedik a szakma, tíz éven belül nyugdíjba megy a tanárok egyharmada, alig találunk jelentkezőt a természettudományos területekre. A pedagógusok hatvan százaléka kénytelen másodállást vállalni azért, hogy el tudja tartani a családját. Sokan csupán jobb híján jelentkeznek a tanárképzésre, nem hajtja őket semmiféle ambíció. Egyre alacsonyabb pontszámmal be lehet kerülni a tanár- és tanítóképző intézményekbe, miközben minden szülő azt szeretné, hogy az adott korosztály legintelligensebb, legszuggesztívebb, legjobban kommunikáló tagjai tanítsák az ő gyermekét. Szerencsére vannak ilyen pedagógusok a pályán, de nem ez a trend. Ezen a romló tendencián mindenképpen változtatnunk kell; erre a jelenségre adhat választ egy jó pedagógus-életpályamodell.

- Mégis hogyan lehet meggyőzni a mai érettségizőket arról, hogy érdemes a tanári hivatást választani?

- Akárhogy is kerülgetjük, a leghatékonyabb, leggyorsabban ható eszköz a pénz: jelentős ösztöndíjat kell adni, méghozzá a tanárképzés elejétől kezdve azért, hogy a legjobbakat „a pályára húzzuk”. Ez persze azt is jelenti, hogy emelni kell a belépési követelményeket  is. A közoktatási tervezetben szereplő megoldás szerintem nem elegendő, a kínált ösztöndíj összege nem elég magas, ráadásul csak a képzés utolsó szakaszában kapnák a hallgatók. Más országokban garantált állást és a minimálbérrel megegyező összegű ösztöndíjat kínálnak fel a legmagasabb pontszámmal jelentkező fiataloknak.  Nekünk is versenyt kellene generálnunk, hogy ki tudjuk választani a legjobbakat – ehhez pedig az szükséges, hogy a tanári hivatás már a legelején, a pályaválasztás időszakában vonzó legyen.

Az a jó bértábla, ami képes ezt a hatást tovább fokozni: jó lenne, ha meredeken emelkedne a pályakezdők alapbére, ami később laposabb ívű lehetne. Az államtitkárság anyaga inkább egy lineáris, hagyományos közalkalmazotti, a túlélésre szocializáló bértáblát tartalmaz, nem elég radikális. Az államtitkárság koncepciója nem kellően ösztönöz több és jobb munkára sem. Véleményem szerint olyan bérrendszerre van szükség, ami az aktuális teljesítményt finanszírozza.

- A törvénytervezet szerint a pedagógusok munkáját rendszeresen minősítenék, ellenőriznék. Önnek mi a véleménye erről az elképzelésről?

- Egyetértek az államtitkársággal abban, hogy minősítési pontokat kell kikötni, ha ugyanis a kilátásba helyezett bért nem kötjük össze egy szigorú minősítési rendszerrel, akkor a társadalom nem fogadja el, hogy többe kerülnek a tanárok. Ugyanakkor az államtitkárság elképzelése szerint, aki elért egy bizonyos szintet a minősítésben, azt utána nem ellenőriznék. Ezzel nem tudok egyetérteni: olyan nincs, hogy valaki akár harminc évig dolgozik anélkül, hogy minősítenék munkáját. Ez nem jó sem a pedagógusnak, sem az oktatásnak
Másrészről, egy pedagógus minősítési rendszer akkor lesz védjegyszerű, kétségbevonhatatlan, ha a szakma nagy része elfogadja. Egy ilyen struktúra végigfuttatása négy-öt év. Ha nincs meg rá a kellő anyagi fedezet, akkor érdemesebb elhalasztani, vagy csak egy-egy területen elkezdeni.

- Korábban úgy fogalmazott, számos változtatási javaslatot fogalmaz majd meg a Fidesz a készülő oktatási törvénnyel kapcsolatban.

Az oktatási államtitkársággal eddig is rendre leültünk, egyeztettünk a vitás pontokról, majd írásba foglaltuk azt, amiben megállapodtunk. Szomorúan tapasztaltuk, hogy a nyilvánosságra került szövegekben ennek minimális nyoma volt csupán. Bízunk benne, hogy a parlamenti vita során ez másképp alakul majd.

- Mely pontokon tartaná szükségesnek a törvénytervezet módosítását?

Körülbelül 1,2 millió gyerek sorsáról van szó, tehát nincsenek kevésbé lényeges javaslatok; minden kérdés jelentős. Vannak azonban strukturális jellegű pontok, ezek többek között az üzemeltetés, a működtetés kérdései. Választ kell adni arra is, hogy a bérezés tekintetében konzerválunk-e egy közalkalmazotti rendszert, vagy megpróbálunk elérni egy teljesítményorientált, a minőséget szolgáló fordulatot; valamint arra, hogy milyen lépéseket teszünk a jelenlegi, tantárgycentrikus pedagógiai kultúra átalakítására. De ugyanilyen izgalmas kérdés például az is, hogy kötelező legyen-e elhagyni az óvodát a hatodik életév betöltése után. A gyerekek ebben az életkorban nagyon különbözőek, naptári és mentális koruk eltérhet egymástól. Miért ne lehetne ezt rugalmasan kezelni? A magyar nyelv nagyon szemléletesen fogalmazza ezt meg: a gyerek iskolaérett lesz, megérik az iskolára. Nem szabad őket bekényszeríteni az iskolába előbb, mert ennek súlyos következményei lesznek.

- Országszerte tiltakoznak az egyetemisták a készülő új felsőoktatási törvény ellen. Mit üzen ezeknek a hallgatóknak?

- A diákok érzékelnek egy feszültséggel teli helyzetet, ahol összekeveredik a probléma és a megoldást hozó szereplő. Nem a kormány azonban a probléma; a kormány megoldást keres egy bonyolult bonyolult képletre. Számtalan intézményben több terem, több oktató van, mint indokolt lenne, sok a kihasználatlan kapacitás – ennek egyszerű az oka: kevesebb a gyerek. A hazai felsőoktatás nem áll jól a nemzetközi versenyben: egész Európa nem tud lépést tartani Amerikával vagy Japánnal, ahol nagyságrendekkel több magánforrást tudnak bevonni a felsőoktatásba. Emellett a gazdasági környezetet sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Világos választ kell tehát adnunk arra a kérdésre, hogy hogyan lehet a jelenlegi körülmények közepette, a tömegképzés keretei között minőségi oktatást biztosítani, úgy, hogy maguk a hallgatók is pontosan lássák a probléma gyökerét. Meg kell oldani a több magánforrás bevonásának lehetőségét is, de oly módon, hogy a hozzáférés lehetőségét ne szűkítsük.