- Mansfeld Péter napjainkra igazi mítosz lett a fiatalok körében.

- Az egész folyamat Lengyelországban kezdődött a rendszerváltás után, ahol a poznani felkelés alkalmával lelőttek egy tizenhárom éves fiút, Romek Stralkovskit. Lengyel barátaink úgy gondolták, hogy Péterrel összehozzák, ezért a poznani állambiztonsági épületét a Romek Stralkovski utca és a Mansfeld Péter utca fogja közre. Nagyon megható volt az ünnepség. Ez újdonság is volt, hiszen eddig Péter nevét ki sem lehetett ejteni, annál is inkább, mivel a sógorom is politikai okokból volt bezárva, s 1963-ban szabadult, Péterék többek közt őt akarták kiszabadítani. Szabadulásakor kikötötték, hogy erről az ügyről nem beszélhet, sokáig ezért én sem tudtam sokat az ügyről. Amikor az édesanyám 22 évvel ezelőtt meghalt, akkor került csak a kezembe Péter halotti anyakönyvi kivonata, melyre a halál oka rá sem volt írva, csak ki volt húzva.

- Családon belül sem beszélhettek róla?

- Nem. Sokáig azért nem, mert nem akartuk elhinni, hogy elkövették ezt az aljasságot, a sógorom szabadulása után pedig azért nem, mert tilos volt. 1989-ben volt a jelképes újratemetés, Orbán Viktor Hősök terén elmondott beszéde után mentünk ki az addigra már rendbe hozott 301-es parcellába. Gyermekkoromban egyszer édesanyámmal egy hideg őszi napon már kigyalogoltunk oda, a temetőigazgatóságon kérdeztük meg, hogy hova temették a kivégzetteket, mert hallomásból tudtuk, hogy van egy ilyen különálló terület. A parcellától lovas rendőrök kergettek el bennünket. Én nem féltem, de édesanyám igen. Ekkor 13-14 éves voltam, 1989-ig többet nem is mentünk oda. Akkor a család kérte a kihantolást, ki is jelölték az időpontot, de nem a jelzett helyen volt Péter, ugyanis 1957. és 1959. között végezték ki a legtöbb áldozatot, ezért sűrűbben temették őket. Még élő sírásók és börtönjegyzőkönyvek alapján egy nap különbséggel, Brusznyai Árpád veszprémi tanár kihantolásakor másfél méterre a jelzett helytől találtuk meg Péter csontjait. Nagyon megható volt az ember testvérét újra látni, bár hason fekve, balkáni módon temették el. Az antropológusok letisztították és megvizsgálták a csontokat, s pár hét múlva jelezték, hogy 99 százalékos biztonsággal Péter feküdt a sírban. Ekkor kértük az újratemetést is, a családtagok jelenlétében Jelenits atya egy nagyon szép és megható szertartás keretében temette el és szentelte meg a sírját. Ez mind érzelmileg, mind emberileg egy életre rögződött az emberben, akkor ott kicsit megnyugodtunk, mert tudtuk azt, amit addig nem, hogy hol van Péter. Most már ki tudunk menni hozzá, tudunk tenni egy szál virágot a sírjára. Eddig halottak napján meggyújtottunk egy szál gyertyát, s ezzel tudtuk le a gyászunkat. Ez megszűnt ezzel a perccel.


- Vannak saját emlékei a forradalom kitöréséről és azokról az évekről?

- Nagyon sok saját emlékem van. Addig a forradalmakról csak az iskolában tanultunk, de 11 évesen belecsöppentem egy igazi forradalomba. A Rózsadombon laktunk (ott, ahol most Péter szobra áll), először ágyúropogást és tankdübörgést hallottunk, láttuk a felgyújtott levéltár füstjét, s a rádióból hallottuk a híreket. Édesanyám nem engedett le bennünket a városba, Péter mégis lement, hogy élelmiszert hozzon a házból a földszinti lakásunkba húzódó gyermekeknek. Így keveredett a Széna téri piac mellett Szabó bácsihoz, a Széna téri parancsnokhoz, akitől feladatokat kért. Szabó bácsi homlokon csókolta és azt mondta, hogy ilyen fiatalok kellenek neki, de fegyvert nem adnak. Hazaküldte édesanyánkhoz, hogy varrasson vele egy nemzetőr karszalagot, és aztán menjen vissza feladatért. Ez meg is történt, s valóban feladatot is kapott, a Baross utcai rendőrség kapujában kellett állnia és figyelni, de ez egy ilyen mozgékony gyereknek nagyon kevés volt, ennél többet akart tenni, ezért felajánlkozott gépkocsivezetőnek. A csepeli szakmunkásképzőben, ahova esztergályos tanulónak járt jeles bizonyítvánnyal, kitüntetéssel, alap szinten targoncákon tanultak meg vezetni. Jelentkezett Szabó bácsinál, hogy tud autót vezetni, kipróbálták és egész jól ment neki, ezért ő lett az egyik gépkocsivezetője. Így indult a dolog. A forradalom leverése után Pétert egy gépjármű jogtalan használata miatt egy év börtönre ítélték három évre felfüggesztve, ugyanis az motoszkált a fejében a MUK mozgalom kapcsán (Márciusban újra kezdjük), hogy kirobbant egy újabb forradalmat. Nemrégiben találkoztam Kósa Csaba, a Magyar Újságírók Közössége elnökének köszönhetően egy volt tanárom fiával, aki ülnök volt Péternek ezen a tárgyalásán. A bírák nagyon töprengtek, hogy mit csináljanak vele, mert zseninek tartották, s látták, hogy nagyon jó tanuló, ezért úgy gondolták, hogy próbára bocsátják, hiszen egy ilyen gyereket népgazdasági szempontból is kockázatos lett volna kivenni a társadalomról, mert lehet, hogy egy nagyon híres ember lesz belőle. Híres is lett, csak nem ilyen formában. Miután szabadon engedték Komócsin Zoltán apósa, egy öreg ÁVO-s gondnok megbízott bennünket a fegyverek összegyűjtésével, melyből Péter magának is tett félre. Amikor látta, hogy egyedül nem megy a forradalom kirobbantása, akkor társakat szerzett magának a környékről és az osztálytársai közül, összesen öt fiatalt talált, akik közül a sors iróniájának is köszönhetően már csak az elsőrendű vádlott, Blaski József él. Elhatározták, hogy mivel már van fegyverük, megtámadják a váci fegyházat, itt tartották ugyanis fogva a sógoromat. Az Árvácska utcai osztrák követség elől elvitték az ott posztoló rendőrt, Vekerdi Eleket is, ami nagyon súlyos vádpont volt ellenük, mert rájuk verték a gyilkossági kísérletet is, ami természetesen nem volt igaz, de akkoriban minden kis ügyből nagy ügyet csináltak, hogy érezze a nép és a szovjetek, hogy itt kemény fellépésre van szükség, mert itt még fasiszta ellenforradalmárok tömege van, akik a világ legerősebb hadseregére igen nagy veszélyt jelentenek. Előszedték a fegyvereket és újabb autókat tulajdonítottak el. Azért nem mondom, hogy loptak, mert bár sok helyen így jelenik meg, a bátyám soha senkitől nem vett el semmit saját célra. Péter csak azt figyelte, hogy a forradalom céljában legyenek megfelelő eszközök. Szóval egészen különleges dolgai voltak. Volt, hogy engem is magával vitt. Egyszer elmentünk a Szépvölgyi úti barlangba, ahova mentőállomást akart kiépíteni. Egy petróleumlámpa olajától meggyulladtam, Holecz Pityu, aki szintén jelentős börtönbüntetést kapott, dobta rám a kabátját, így sérülések nélkül úsztam meg a balesetet. Szóval fegyvergyűjtésekben és ilyen dolgokban vettünk részt, de Péter igyekezett engem mindenhonnan elzavarni, mert még gyermek voltam és félt, hogy elkotyogok valamit az édesanyánknak. Egyébként nem voltam árulkodó, nem is mondtam el soha semmit, pedig arról is tudtam, amikor egyszer Péter egy három napos osztálykirándulásra kéredzkedett el otthonról, s közben a kertben felállított nyúlólban húzták meg magukat a barátaival, s elemlámpa mellett szőtték a terveiket. Aztán később, amikor a rendőrök a nyúlól alatt megtalálták a fegyvereket, maguk is meglepődtek azon, hogy menyire a szakszerűen csomagolták el azokat. Péternek ehhez érzéke volt. Az első üggyel kapcsolatban nagyon valószínű, hogy Pétert beépített ügynökök, börtönspiclik ambicionálták, hogy ha kiszabadul, akkor csinálja csak tovább, hiszen a rendszer úgysem fog sokáig kitartani, és akkor belőlük hős lesz, s mindenki hálás lesz neki. Péter ezzel a tudattal indult neki, úgy hitte, hogy neki küldetése van, még hitt abban is, hogy Szabó bácsi és Maléterék még élnek, holott 1958-ban már kivégezték őket. Hosszú évek után kiderítettem, hogy tulajdonképpen Péter egy kiszemelt áldozat volt, előre dolgoztak az elvtársak és kerestek valakit, akit a Tanácsköztársaság negyvenedik évfordulóján majd fel tudnak akasztani. Ez lett a bátyám. Kitaláltak ellene 14 vádpontot, olyanokat, mint például gyilkosságra való szövetkezés, rablás és a fogolyszökés. Tudták, hogy meg akar szökni, s amikor kivitette magát a Vérhalom utcába egy lebombázott kastély helyére, szándékosan lazán hagyták a szíjbilincsét, s hagyták megszökni, hogy egy súlyos vádponttal több legyen. A szökés nagyon rosszul sikerült, mert ahogy leugrott 4 méter magasból, két helyen is eltörte a bal karját, mely annyira vérzett, hogy kénytelen volt kórházba menni, ahol már értesítették a rendőröket, így Péternek mindössze másfél órányi szabadsága volt. Nagyon hiányzott otthonról, beszélőre is csak édesanyám mehetett be. Egyszer törött kézzel találkoztam vele a Kacsa utca és a Gyorskocsi utca sarkán egy alagsori helyiségben, s szerintem ezt szánták az utolsó beszélőnek. Az asztal egyik oldalán Fenyvesi vizsgáló ÁVO-s pribék ült egy-két géppisztolyos smasszerral, a másikon mi. Talán negyed órát beszélgethettünk, itt láttam utoljára. Azt mondta neki édesanyám, hogy Petikém, legyél jó gyerek, fogadj szót, majd meglátod, hogy minden rendeződik. Eltelik egy kis idő, mert biztosan el fognak ítélni, de ha kijössz, mi segítünk neked, és majd rendes embert nevelünk belőled, de ezt neked is akarni kell. Közben Fenyvesi rá akarta tenni a vállára a kezét, jópofáskodni, apáskodni akart, miközben jó párszor agyonverette már a börtönben. Péter akkor elhúzta magát, s mint akit kígyó mart meg, ránézett a Fenyvesire, s azt monda: Itt pár év? Akkor már inkább a halál! – erre határozottan emlékszem. Édesanyám még láthatta a tárgyaláson is 1959. március 19-én. Dr. Vágó Tibor a másik négy pribékkel, ’19-es vörös katonával meghozták a halálos ítéletet Péter ellen 5:0 arányban. Az ítélethirdetéskor édesanyám idegösszeroppanást kapott. A bíró még azért utána szólt, hogy az ítéletet 72 órán belül végre kell ám hajtani, ez még egy lökést adott neki, elveszítette az eszméletét, és két-három napig eszméletlen volt. A tárgyalás végén elvezették a fiatalokat, s egy kanyarban, ahol különválasztották a halálra ítéltet a börtönre ítéltektől, egy smasszer megengedte nekik, hogy elbúcsúzzanak egymástól. Ekkor Péter elnézést kért a fiataloktól, hogy belevitte őket ebbe a balhéba, s mivel ő meghal, már nem tudja elmondani, de ha a többiek kiszabadulnak, akkor keressétek meg az édesanyját és mondják el neki, hogy az utolsó gondolata is a hazája és ő volt. Blaski mereven állt, Bóna Rudi sírt, Péter pedig mint egy kőkemény szikla köszönt el tőlük, ez volt az utolsó találkozásuk. Mivel 72 órán belül végre kellett hajtani az ítéletet, a nővéremmel egy nyilvános telefonfülkéhez mentünk, hogy megkérdezzük Péter ügyvédjétől, mi van a kegyelmi kérvénnyel. Dr. Gárgyán Tibor elmondta, hogy a kérvény el sem jutott a Kegyelmi Tanácsig, majd így szólt: Asszonyom fogadja őszinte részvétemet, az ítéletet végrehajtották. A nővérem ekkor kiejtette a kagylót a kezéből, le voltunk döbbenve, nem hittük, hogy ez megtörténhetett. Hazamentünk, s olyan düh volt bennem, hogy a kapun belépve a vízóratetőre és a kerítés párkányára rátéve a lábamat bosszút esküdtem a bátyám életéért. Persze semmit sem tudtam tenni, úgyhogy idővel várakozó álláspontra helyeződtünk. Azt hittük, hogy talán mégsem végezték ki, s halála előtt még azért kért csomagot, mert elviszik valahová messzire, talán Szibériába. Persze ez is csak egy trükk volt az ÁVO-sok részéről, ők ették meg az anyám munkáján vett kis kolbászt és kenyeret, Péter abból semmit nem kapott. Egyébként az máskor is előfordult már, hogy a Tanácsköztársaság évfordulóján akasztottak, de az nem kerek évforduló volt, most ez a negyvenedik volt, úgyhogy kiemelkedő dátum. Akasztottak ezek mindenkor, volt, hogy karácsonykor is. Borzalmas volt látni a kivégzettek kihantolását, látni a testvérem csontvázát.

A teljes interjút a fidelitas.hu-n olvashatják.