Szentmihályi Szabó Péter: 1956. november 4-én hajnalban arra ébredtem, hogy reng a föld, recseg-ropog a bérház. Szovjet tankok vonultak végtelen sorban. Kitört a háború, csapataink harcban álltak, vártuk a Biztonsági Tanács döntését, az ENSZ-haderőt, hiszen egy semleges országot támadtak meg hitszegő módon. A lakók többsége lemenekült a pincébe, mi maradtunk a konyhában, melynek ablakát bedeszkáztuk, és egy szekrényt toltunk elé, ha a világítóudvarba esne egy akna, védve legyünk a repeszek ellen. Nem éreztem félelmet, inkább izgalmat, annak a biztos tudatában, hogy ez a nap a világtörténelemben is fel lesz jegyezve. Míg a lövések, robbanások zaja, a gépfegyverek kelepelése szünet nélkül hallatszott, gyűjteményemet nézegettem, rendezgettem. Minden újságot, röplapot eltettem, amit a felnőttek hazahoztak, a legféltettebb kincsem azonban egy vászondarab volt, melyre Kossuth-címert hímeztek.